Hozzávalók: 4-es kötőtűk és 25 grammos gombolyagok a következő színű fonalakból: 3 lila, 9 világosbarna, 3 bronzbarna, 3 mustársárga, 4 rozsdabarna, 3 szürke, 4 zöldesbarna – Ezt a kötési mintát küldte el a rengeteg érdeklődő rajongóknak (vagy inkább a mamájuknak) a BBC a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján.
A valószínűtlenül tarka fonalakból Doctor Who ikonikus sálja áll elő (pontosabban a Tom Baker alakította negyedik Doktor sálja), írja az Open Culture.
Bár a sorozat több mint fél évszázados története során minden főszereplőnek önálló egyéniséget és ezzel együtt különféle kosztümöket kreáltak a készítők, a legtöbb rajongó számára a sálas Tom Baker maradt „a” Doktor.
A legenda szerint a tarka sál születésének hátterében egy félreértés állt. A jelmeztervező felkapott egy csomó gombolyagot a stúdió kelléktárában, odaadta egy Begonia Pope nevű nőnek, és azt kérte tőle, hogy kössön belőlük egy sálat. Pope vélhetőleg félreértette a kérést, mert az összes fonalat felhasználta, és egy majd négyméteres sálat állított elő. A többi már történelem.
Az elképzelhető legangolabb dolgot 2005-ben tapasztaltam, amikor egy európai uniós ösztöndíj jóvoltából Brightonban kutathattam. A kollégiumban az érthetetlen tájszólással beszélő yorkshire-i Richard az 1972 óta sugárzott Mastermind című vetélkedőt nézte a BBC-n. A Mastermind (amely lángészt jelentő címéhez méltóan a nagyon nehéz kérdéseiről ismert) aznapi epizódja kizárólag a Dr. Who-ról szólt, mivel tizenhat évnyi szünet után éppen akkor mutatták be a máig tartó újraindított sorozat első epizódját. Ez olyan fontosságú esemény volt Nagy-Britanniában, mintha újra összeállt volna a Beatles. Richard gondolkodás nélkül sorolta a válaszokat az olyan epizódok legapróbb részleteit firtató kérdésekre is, amelyek évtizedekkel a születése előtt készültek. A Doctor Who ismerete az általános műveltség része volt számára.
A Doctor Who (vagy a magyar fordításban: Ki vagy doki?) a világ talán második legnépszerűbb scifi-tévésorozata a Star Trek után. Egy ismeretlen nevű, több évszázada született, az időlordok fajához tartozó földönkívüliről szól. Az időlordok szabadon utazhatnak Tardis nevű időgépükkel időben és térben, de nem avatkozhatnak be a történelembe. A Doktor viszont folyton beavatkozik mindenbe, és kalandjai során természetesen a jókat, gyámoltalanokat védi, és a gonoszok ellen küzd. A Tardisok általában képesek beolvadni a környezetükbe, de a Doktor időgépe az első részben elromlott, így kívülről azóta is egy kék rendőrfülkének néz ki (ezek olyan bódék, amelyeket a brit rendőrök a 20. században afféle mini rendőrkapitányságként, a civilek pedig a rendőrségre bekötött telefonfülkeként használhattak).
Egy fél évszázada vetített sorozat forgatása során óhatatlanul előfordul a helyzet, amikor főszereplőt kell cserélni. Ez a Doctor Who-val már a negyedik évfolyam után megesett, és ekkor találták ki a készítők a regenerációnak vagy reinkarnációnak hívott folyamatot, amely azóta is zökkenőmentessé teszi a Doktorok cseréjét. Amikor egy Doktor haldoklik, átlényegül egy fiatalabb, energikusabb testbe, amelyet már egy másik színész játszik. Jelenleg a tizenkettedik Doktor van szolgálatban, akit Peter Capaldi alakít 2014 óta, de a minap bejelentették, hogy a karácsonyi különkiadásban (ez is hagyomány, minden karácsonykor különleges epizóddal készül a BBC) bemutatkozik a tizenharmadik Doktor.
Az eddigi felállás szerint a Doktorok kizárólag férfiak voltak, akiket általában fiatal lányok kísérgettek kalandjaik során. Az új főszereplő ezzel szemben Jodie Whittaker, egy nő lesz, olvasható a Verge-en . A hírt jelentőségének megfelelően a wimbledoni tenisztorna döntője után tárták a nyilvánosság elé, miután Roger Federer, történelmet írva, 35 évesen nyolcadszor lett wimbledoni bajnok, méghozzá úgy, hogy egyetlen szettet sem veszített el.
A női főszereplő választásával a BBC egyrészt követi a feminizmust mainstream ideológiává tévő korszellemet, ezáltal máris bezsebelhette az elvárható, ingyenreklámnak is beillő dicsőítéseket a netes hangadóktól, másrészt azonban kockázatot is vállal. A DoCtor Who-nak ugyanis a Star Trekhez vagy a Csillagok háborújához hasonlóan konzervatív rajongótábora van, amelyet főként fiúk-férfiak alkotnak.
A Telegraph cikke idéz egy női rajongót, aki azt meséli, hihetetlen számára, hogy a Doktor következő inkarnációja nő lesz, holott évekkel ezelőtt azt hitte, hogy ő a világ egyetlen Doctor Who-rajongó lánya. Noha az efféle sztereotípiákkal mindig vigyázni kell, mégis az a közfelfogás, hogy a sokak által még a többi sci-fihez képest is gyerekesnek tartott Doctor Who rajongói felnőni képtelen fiatal férfiak, akik nem feltétlenül érzik komfortosan magukat nők társaságában. Whittaker első nyilatkozataiban azonnal próbálta elejét venni a női mivolta kiváltotta zsigeri elutasításnak. „El akarom mondani a rajongóknak, hogy ne ijedjenek meg a nememtől – idézi a színésznőt a Telegraph. – Izgalmas időket élünk, de a Doctor Who éppen az izgalmas változásokról szól. A rajongók már megannyi változást megéltek. Ez a mostani nem több, mint egy új, az eddigiektől eltérő, de nem félelmetes változás.”
A Doctor Who történetei kétségtelenül ártatlanabbak, mint sok jelenlegi, már-már horrorba hajló sci-fi, emiatt sokan kifejezetten nevetségesnek tartják. Ugyanakkor azt érdemes tudni, hogy eredetileg is családi műsornak szánták, amelyet még a hatvanas évek szigorúbb felfogása szerint is nyugodtan megnézhettek a legkisebb gyerekek is. Pontosabban az egész családot ki akarták szolgálni általa. A BBC forgatókönyvíróit azzal bízták meg, hogy olyan sorozatot kreáljanak, amely beilleszthető a szombat esti sportközvetítések és a popzenével foglalkozó műsorok közé, és megragadja az egész családot, a gyerekektől a tiniken keresztül a focirajongó apukáig. Az hamar eldőlt, hogy erre a célra a sci-fi lenne a legalkalmasabb, és a feldobott repülő csészealj-, telepátia- és időgépcentrikus témák közül az utóbbi győzedelmeskedett, írja a BBC Doctor Who-nak szentelt töméntelen honlapjainak egyike.
A sorozat 1963-ban indult és 26 éven keresztül töretlenül folytatódott. Az ekkor készült epizódok mindegyike klasszikussá vált, ezerszer ismételte a brit televízió – gondolhatnánk. Valójában az ősepizódok jelentős része nyomtalanul elveszett, és nincs sok esély rá, hogy valaha előkerülnek. Nem valami természeti csapás vagy tűzvész okozta a pusztulásukat, hanem maga a BBC. A hetvenes években, amikor az embereknek még nem volt videójuk, amellyel maguk rögzíthették volna az epizódokat, a közszolgálati tévé vezetői ugyanis úgy gondolták, hogy a régi (akkor tízéves), még fekete-fehér epizódokat már nincs értelme drága pénzen tárolni, így egyszerűen kidobták őket.
Az eltűnt epizódok azóta szerves részét képezik a Doctor Who-legendáriumnak. Miután rájöttek, hogy mekkora őrültséget csináltak, elkezdtek vadászni a kidobott epizódok után, és sokat sikerült újra megtalálni. De még ma is hiányzik majdnem száz rész, és egyre fogy az esély arra, hogy valaha megleljék őket. Viszont mindnek megvannak a hangszalagjai, így a rajongók azóta elkezdték animációs technikával újrateremteni az elveszett epizódokat, a hangjaik alapján.
Aztán a nyolcvanas évekre elfogyott a sorozat lendülete. A kor gyermekei már nem érdeklődtek a jó Doktor kalandjai iránt, aki a hatalmas sótartóra emlékeztető gonosz, daleknek nevezet idegen lények, a hüllőszerű jégharcosok vagy a kegyetlen jeti ellen küzd. A sorozat jelképévé lényegült, amatőrnek ható díszletei és idegen lényei leginkább a Pirx pilóta kalandjainak képi világára hasonlítottak, és a hatvanas évek korlátozott technikai és anyagi lehetőségei hozták őket létre. Ezek 1989-ben már nem szeretetteljesnek, inkább cikinek hatottak. Így a 26. évfolyammal befejeződött az eredeti széria. A kilencvenes években csak egy-egy különkiadásra futotta, bár jótékonysági céllal Rowan Atkinson és Hugh Grant is magára öltötte a Doktor hosszú csíkos sálját.
A rajongók – csakúgy mint az eredeti Star Trek-sorozat esetében – csak aztán kezdtek rájönni, hogy mennyire hiányzik nekik a Doktor, miután beszüntették az új epizódok gyártását. Mégis 2005-ig kellett várni, hogy újrainduljon a Tardis időn és téren át.
