Gyakori jelenség, hogy későbbi események alapján alkotjuk meg egy történelmi alak személyiségrajzát, rávetítve olyan történéseket is, amelyeket nem láthatott előre. És persze ha elfogultak vagyunk, eltagadhatjuk egyes nézetek túlzott radikalizmusát is, mondván: emberünk csak idealista volt. Egyik sem szerencsés, de ettől még tény: a 41 évesen, spanyolnáthában elhunyt könyvtárszervező sem a későbbi Tanácsköztársaságért, sem Tisza István meggyilkolásáért nem tehető felelőssé. A Kommunisták Magyarországi Pártja 1918. november 24-én alakult meg, ekkorra az anarchoszindikalista értelmiségi lassan két hónapja halott volt már.
Szabó Ervin ma 140 éve, 1877. augusztus 22-én született az Árva megyei Szlanicán, elszegényedett zsidó polgárcsalád gyermekeként. Utólag nehéz megítélni, igaza volt-e a szüleinek, akik kezdettől óvták őt a politizálástól. Persze a kor lánglelkű ifjaihoz hasonlóan ő sem nyughatott: a századelőn gyakran tűnt föl valamelyik kávéházban, vagy mutatkozott szocialista és anarchista baráti körökben. A kor kedvezett az ideológiai alapon szerveződő ifjúságnak. Szabó Ervin hamarosan a Népszava publicistájaként szervezte a Társadalomtudományi Társaságot és a Huszadik Század folyóiratot. Hamar jutott magasra: nem sokkal később már előbbi szervezet alelnökeként kritizálta Marx és Engels írásait.
Merthogy erős személyiségként meggyűlt a baja a sajátjaival is, és bármiféle csoportlogikánál előbbre valónak tartotta az individualizmust. Erről tanúskodik 1904-es írása, a Pártfegyelem és egyéni szabadság is. „Mindazoknak, akik a társadalom fejlődését akarják legszentebb kötelességük, minden politikájuk legfőbb vezetőelve a kritikusan gondolkodó egyéniségek nevelése és fejlesztése kell hogy legyen” – jelentette ki, jóval inkább mutatva könyvtárosi, azaz értelmiségi, semmint politikusi elkötelezettséget. Mert bármit vallott is a társadalomszervezésről, s bármennyire bekapcsolódott is az ellenzéki aktivizmusba, mégiscsak véleményformáló értelmiségi volt, aki saját társaságában is egyre inkább elszigetelődött. A Fővárosi Könyvtárban viszont tisztában voltak hozzáértésével, így nem meglepő, hogy előbb alkalmazottja, majd 1911-től haláláig az intézmény igazgatója lehetett.
