Ha Márta Istvánon múlik, az ormánsági Kémes, Szaporca és Tésenfa néhány év múlva olyan ismert lesz, mint Kapolcs, Monostorapáti vagy Taliándörögd, a Művészetek Völgyének falvai. Az Ormánság persze nem a Balaton-felvidék, a siklósi járás ráadásul az ország legszegényebbjei közé tartozik. Pedig szép, csak másképp. Leginkább a fakazettás református templomairól nevezetes – felújításuk folyamatban −, holott a táj is szinte paradicsomi, leszámítva az itt-ott felbukkanó parlagfűmezőket. Márta István ide álmodta az „Ős-Kapolcsot” idéző Bőköz fesztivált, amelyet az előző hétvégén másodszorra rendeztek meg több mint száz programmal. Az Ős-Kapolcs-érzést erősítette a fellépők személye is. A naphosszat sajtkészítéssel foglalatoskodó Kovács Norbert Cimbi és az Élő Forrás hagyományőrzői például akkor nótáztak és csaptak táncmulatságot, amikor csak kedvük tartotta – azaz gyakran −, az arra járók nem kis örömére.
A fesztivál a helyiek körében is törekszik az ismertségre, legalábbis ez lehetett az ember benyomása a hivatalos pénteki megnyitón, amelyet Kémes és Szaporca határában, az útkereszteződést tökéletesen leíró „Le is út, fel is út” nevű találkozási pontnál tartottak. Volt, aki abban a hitben érkezett, hogy lagzi lesz, de akadt olyan asszonyság is, aki úgy tudta, Hoppál Péter államtitkár hídavatásra hivatalos, ami az aprócska, „árokugró” alkalmatosságot nézve valóban emlékezetes mozzanat lett volna. A fesztivál fővédnökeként Hoppál persze nem hidat avatott, hanem a kortesbeszédet ötvözte az Ormánság írója, Kákicsi Kiss Géza 1937-ben megjelent szociográfiájának idézésével, valamint olyan fogalmakkal ismertette meg hallgatóságát, mint például a „középpolgárság”. Sajnos e szó elhangzásánál elkalandoztak a gondolataim az alsó és a felső polgárság irányába, így nem mernék esküt tenni rá, hogy az államtitkár citálta-e az alábbi mondatot az Ormánságból: „Nem az szereti igazán a hazáját, aki elkendőzi a halálos bajt – jaj, idegenek meg ne tudják! – s közben meghal a halódó. Hanem az szereti igazán, aki felelőssége tudatában odavezet a nyitott sebhez: ezen a seben feltétlenül kifolyik az utolsó csöpp vér is, de kössük be a sebet, s mentsük meg a halódót.” Lásd még a mintegy harmincmilliárd forintos Ős-Dráva-programot, amelyet az itteniek egy része némiképp igazságtalanul – ám érthető módon – a közmunkaprogrammal tart azonosnak. Holott ennek részeként épült meg Szaporca határában két éve az ökoturizmus egyik központjának szánt Ős-Dráva Látogatóközpont is egymilliárd forintból – talán mondani sem kell, a „megállítandó” Brüsszel jelentős hozzájárulásával.
A városi ember könnyen elbűvölődhetett a fesztiválon, s olykor elfoghatta az az érzés, Tarr Béla visszatért a filmrendezéshez, ám ezúttal kedves, romantikus vígjátékot forgat dokumentarista eszközökkel. Szürreális élmény volt betérni egy tornácos házba Szaporcán, amely magyar és kínai zászlóval volt fellobogózva, odabent pedig a kínai Hopej (Hebei) tartomány viseletei vártak. Aztán kilépve az udvarra már olyan természetesnek vesszük az élményt, mint ahogy az utca másik oldalán Cseh Tamás hatalmas portréját látjuk, vagy hogy egy kisbuszból gyönyörű kalotaszegi népviseletben szállnak ki a mákófalviak. Szaporca határában, a Hétöles-tónál közmunkások építettek fedett színpadot a Nemzeti Színháznak és Érdi Tamás zongoraművésznek. Utóbbi koncertjén egy szalmabálán ülve a csillagos ég alatt döbbentem rá, Chopin zenéje szénaillatú. Persze Tésenfán sem hétköznapi, hogy a készenléti rendőrök bigbandje ad randevút Balog Józsefnek és cigányzenekarának – már épp szedelőzködtek volna a roma „uccában”, amikor befutott az államtitkár további potentátokkal, így a cigány lecsó és a punya mellé jutott még további ráadás.
Tájhonos ősgyümölcsösök visszatelepítése, háztáji és integráció – a falvak polgármestereinek vannak elképzeléseik arról, hogyan lehetne e vidéket kiemelni a szegénysorból. Márta Istvánnak pedig arról, hogyan lehetne táplálni a reményt: az Ormánság lehetne mindenkié.
