A városi ember könnyen elbűvölődhetett a fesztiválon, s olykor elfoghatta az az érzés, Tarr Béla visszatért a filmrendezéshez, ám ezúttal kedves, romantikus vígjátékot forgat dokumentarista eszközökkel. Szürreális élmény volt betérni egy tornácos házba Szaporcán, amely magyar és kínai zászlóval volt fellobogózva, odabent pedig a kínai Hopej (Hebei) tartomány viseletei vártak. Aztán kilépve az udvarra már olyan természetesnek vesszük az élményt, mint ahogy az utca másik oldalán Cseh Tamás hatalmas portréját látjuk, vagy hogy egy kisbuszból gyönyörű kalotaszegi népviseletben szállnak ki a mákófalviak. Szaporca határában, a Hétöles-tónál közmunkások építettek fedett színpadot a Nemzeti Színháznak és Érdi Tamás zongoraművésznek. Utóbbi koncertjén egy szalmabálán ülve a csillagos ég alatt döbbentem rá, Chopin zenéje szénaillatú. Persze Tésenfán sem hétköznapi, hogy a készenléti rendőrök bigbandje ad randevút Balog Józsefnek és cigányzenekarának – már épp szedelőzködtek volna a roma „uccában”, amikor befutott az államtitkár további potentátokkal, így a cigány lecsó és a punya mellé jutott még további ráadás.
Tájhonos ősgyümölcsösök visszatelepítése, háztáji és integráció – a falvak polgármestereinek vannak elképzeléseik arról, hogyan lehetne e vidéket kiemelni a szegénysorból. Márta Istvánnak pedig arról, hogyan lehetne táplálni a reményt: az Ormánság lehetne mindenkié.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!