Robbie Williams előzenekaraként lépett fel a Groupama Aréna színpadán szerda este a legendás angol szintipopduó, az Erasure. Skandalum – mondhattam volna húsz évvel ezelőtt. De persze akkor még senki sem tudhatta, hogy Robbie Williamsből akkora sztár lesz, hogy csak előtte léphet fel minden idők egyik legfajsúlyosabb dalszerzője, Vince Clarke.
Az Erasure-t talán senkinek sem kell bemutatni, a duó a „gay szintipop” egyik legfontosabb nagykövete, munkássága nem pusztán zenei, hatottak emberjogi mozgalmakra is. Sikereikért olyan kortársaikkal kellett megküzdeniük, mint a The Communards, a Soft Cell és a Pet Shop Boys. A csapat 1985-ben alakult, villámgyorsan sikeres lett, és a lendület nagyjából a kilencvenes évek közepéig töretlen is maradt. Pályafutásuk alatt írtak vagy kétszáz dalt, eladtak huszonötmillió lemezt.
A szintipop csillaga aztán a kilencvenes évek közepére leáldozott, a zenei téren megújulásra képtelen Clarke nem tudott mit kezdeni az új trendekkel. (A túlélésre talán csak a Depeche Mode volt képes.) Jött a rave, az acid house és a grunge, amelyek alapjaiban rázták meg az addigi sémákban alkotó dalszerző zenei világát. A szintimágus egyszerűen nem vette észre, hogy talán jobb lenne háttérbe vonulni, megfigyelőként vagy producerként részt venni újabb projektekben, amelyeket majd egy újabb zenei korszakváltás esetén akár a saját javára is fordíthatott volna. Sajnos az ilyen ballépéseknek – vagy nevezzük konokságnak – köszönheti ma Vince Clarke, hogy nem Robbie az ő előzenekara.
Az utolsó igazán érdekes, 1995-ös albumuk óta kiadtak tíz (!) sorlemezt, amelyekről azonban összesen három slágert sem tudhat felsorolni senki. A minőség a mennyiség rovására ment, az egy kaptafára készült dalokat egyre kisebb közönség fogadta be. Az újabb elektronikus hullámot meglovagolva azonban idén Clarke-ék új koronggal jelentkeztek, amelynek a World Be Gone címet adták. A visszatérésben Robbie Williams igyekszik segíteni nekik.
Róla tudható, hogy nagy rajongója a szintipopnak, a Pet Shop Boys-os Neil Tennant például szívesen vállalt vokált No Regrets című dalában, és írtak is neki a srácok egy-két slágert, megkoronázva ezzel a gesztussal a barátságukat.
Andy Bell és Vince Clarke fél nyolc körül csapott a billentyűk közé a Groupama Arénában, és a színes angyalt ábrázoló kivetítő alatt elkezdték háromnegyed órás műsorukat. A puritán színpadképen a táncosok és a vokálosok sem dobtak túl sokat. Vince pedig nem színpadi figura, inkább egy manónak tűnő jelenség a kütyüjei mögött. A fellépés az első öt lemez gigaslágereinek egymásba fűzéséből állt, elsőként kapásból elhangzott a Victim of Love, majd jött a Drama, a friss lemezről csak az elég gyengécske Love You to the Sky zavart be.
Természetesen elhangzott az 1986-os debütáló lemez, a Wonderland nagy slágere, az Oh L’Amour is, amiben Andy megmutatta, miért válhatott anno egy nemzedék ikonjává. Azt a higanymozgást, amelyet a dal közben levágott, legfeljebb Axl Rose tudta volna utánozni fénykorában. A viszonylag jól leosztott szerepekben láthatóan mindkét zenész jól érzi magát. Vince hol gitározott, hol a szintijét nyomkodta, Bell pedig hozta, amit kellett, vagyis még többet is, kristálytiszta hanggal énekelte végig a dalokat. Bár az angol bulvárlapokból tudni lehet, hogy az énekes magánélete nem volt mostanában fenékig tejfel, azért összeszedte magát erre a turnéra.
És ez az a pont, ahol a két fellépő között kijött az első különbség. Ami nem más, mint a tehetség és az alázat. Robbie Williams hatalmas showman, a kilencvenes évek ikonja, laza srác, akinek koncertjein a show-elemek legalább annyira fontosak, mint a dalok előadásmódja és minősége. Azon a szerdai estén azonban szerintem rengeteget tanulhatott volna Belltől – ha nézte volna a bulit –, ha másban nem, énektudásban biztosan. No meg slágerek írásában is Clarke-tól.
A koncerten elhangzott Love To Hate You, a Stop!, a Chains of Love és a Little Respect, a mai napig hatalmas slágerek mind, és seggrázás nélkül is megállnak a színpadon. Sajnos mire igazán elindult volna a buli, vége is lett, így nagyszerű számok sokasága maradt ki. Valahogy úgy éreztem, hogy mind az Erasure, mind Robbie Williams teljesen beleragadt saját kedvenc évtizedébe. Két zeneiségében megrekedt zenekar és énekes nosztalgiázott a Groupama Arénában. Úgy, hogy szinte csak a múltjukból merítettek. Összességében ha kiegyezünk egy döntetlenben a két fellépő kapcsán, akkor is méltatlannak tartanám az Erasure előzenekarkodását – bárki előtt is –, nekik a legnagyobbak között a helyük. Nem múlhat el így a világ dicsősége!
