Andy Bell és Vince Clarke fél nyolc körül csapott a billentyűk közé a Groupama Arénában, és a színes angyalt ábrázoló kivetítő alatt elkezdték háromnegyed órás műsorukat. A puritán színpadképen a táncosok és a vokálosok sem dobtak túl sokat. Vince pedig nem színpadi figura, inkább egy manónak tűnő jelenség a kütyüjei mögött. A fellépés az első öt lemez gigaslágereinek egymásba fűzéséből állt, elsőként kapásból elhangzott a Victim of Love, majd jött a Drama, a friss lemezről csak az elég gyengécske Love You to the Sky zavart be.
Természetesen elhangzott az 1986-os debütáló lemez, a Wonderland nagy slágere, az Oh L’Amour is, amiben Andy megmutatta, miért válhatott anno egy nemzedék ikonjává. Azt a higanymozgást, amelyet a dal közben levágott, legfeljebb Axl Rose tudta volna utánozni fénykorában. A viszonylag jól leosztott szerepekben láthatóan mindkét zenész jól érzi magát. Vince hol gitározott, hol a szintijét nyomkodta, Bell pedig hozta, amit kellett, vagyis még többet is, kristálytiszta hanggal énekelte végig a dalokat. Bár az angol bulvárlapokból tudni lehet, hogy az énekes magánélete nem volt mostanában fenékig tejfel, azért összeszedte magát erre a turnéra.
És ez az a pont, ahol a két fellépő között kijött az első különbség. Ami nem más, mint a tehetség és az alázat. Robbie Williams hatalmas showman, a kilencvenes évek ikonja, laza srác, akinek koncertjein a show-elemek legalább annyira fontosak, mint a dalok előadásmódja és minősége. Azon a szerdai estén azonban szerintem rengeteget tanulhatott volna Belltől – ha nézte volna a bulit –, ha másban nem, énektudásban biztosan. No meg slágerek írásában is Clarke-tól.
A koncerten elhangzott Love To Hate You, a Stop!, a Chains of Love és a Little Respect, a mai napig hatalmas slágerek mind, és seggrázás nélkül is megállnak a színpadon. Sajnos mire igazán elindult volna a buli, vége is lett, így nagyszerű számok sokasága maradt ki. Valahogy úgy éreztem, hogy mind az Erasure, mind Robbie Williams teljesen beleragadt saját kedvenc évtizedébe. Két zeneiségében megrekedt zenekar és énekes nosztalgiázott a Groupama Arénában. Úgy, hogy szinte csak a múltjukból merítettek. Összességében ha kiegyezünk egy döntetlenben a két fellépő kapcsán, akkor is méltatlannak tartanám az Erasure előzenekarkodását – bárki előtt is –, nekik a legnagyobbak között a helyük. Nem múlhat el így a világ dicsősége!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!