Dél-Skóciától Mezopotámiáig terjedő birodalmat örökölt elődjétől, aki valójában nem is akarta, hogy örökébe lépjen. A nagy hódító, Traianus császár halálával azonban végül negyvenegy éves korában Hadrianus lett a Római birodalom új imperatora, aki ezerkilencszáz éve épp ma foglalhatta el a trónt.
Hadrianus 76. január 24-én született, ám hogy pontosan hol, azt a mai napig homály fedi. Egyetlen részletes, fennmaradt életrajza, a késő antikvitásban született császári biográfia-gyűjtemény, a Historia Augusta szerint Rómában látta meg a napvilágot, ám máshol a hispaniai Italica városát említik, amelynek környékére családja még korábban Itáliából kivándorolt. A magas termetű, erős testalkatú fiatalember már igen korán, tizenöt évesen nagy szerelmese lett a vadászatnak, a dárdahajításnak, s épp ezért szintén az Italicából származó Traianus – aki apja anyai unokatestvére volt – Rómába rendelte az ifjút.
Jellemében már korán fellelhető a bizonyítási vágy: ifjúként állítólag kinevették egy beszédét, amiért a görögül amúgy kifinomultan tudó Hadrianus nem bírta tökéletesen a latint. Ezért, már csak dacból is, de az „államnyelven” is tökélyre fejlesztette a szónoki képességeit. Tudományok és művészetek iránti lelkesedése később csak fokozódott, s leginkább az asztrológiában érezte otthon magát, de szeretett minden tudóssal versenyre kelni.
A trónra a korabeli szóbeszéd szerint Traianus feleségének segítségével került; Pompeia Plotina már házasságát is egyengette, hiszen férje, a császár rosszallása mellett is támogatta, hogy Traianus unokahúgának lányát, Vibia Sabinát vegye feleségül.
Hadrianus ráadásul tényleg egy világbirodalmat örökölt, hiszen 117-re Róma két háborúban – többek között az ő közreműködésével – elfoglalta Daciát, és Mezopotámiát is uralmuk alá hajtották, így ekkor volt a legnagyobb kiterjedésű a birodalom. Óriási nyomás lehetett rajta, az ilyenkor szokásos intrikák, a hatalomért zajló belviszályok mellett ugyanis egyben kellett tartani a provinciákat is. A katonáskodásban jártas Hadrianus azonban állta a sarat, s egy-két kisebb, főleg Pannoniában zajló csetepatét kivéve, egyben tartotta a birodalmat. Mint írták, Traianus politikai irányvonalát követte, ám Mezopotámiát, Assyriát és Armeniát feladta, azaz a határokat visszahozta a Tigris és Eufrátesz folyókig. Állítólag a frissen elfoglalt Daciát is feladta volna, mondván, a Duna jobb határvonal, ám, a dákoromán elmélet hívei számára szerencse, lebeszélték róla, mert a 106-ban véget érő második dák háborút követően, a megtépázott lakosság mellé nagyszámú római telepedett le az új provinciában, s evakuálásukat nem tartották javallottnak.
Noha Hadrianust a kortársak, és a későbbi antikvitásban is kicsit ellentmondásos császárnak tartották, uralkodása alatt egy kifejezetten békés időszak vette kezdetét, sok tartományban megszilárdult a római uralom, kiépült az állandó határvédelmi rendszer és a városok virágzásnak indultak. Így történt ez Pannoniában is, amely igencsak fontos volt Hadrianus életében. Először 19 évesen érkezett ide, miután bekerült a mai óbudai Flórián téren létesített legiotáborban állomásozó legio II adiutrix vezérkarába. Bő tíz évvel később már Pannonia Inferior, azaz Alsó-Pannonia helytartójaként érkezik vissza a tartományi székhellyé tett Aquincumba, s amellett, hogy ekkor kezdik kiépíteni a helytartói palotát a mai Hajógyári-szigeten, a tartományban helyreállítja a katonai fegyelmet s megregulázza a bennszülöttektől adót szedő római tisztségviselőket. Emez érdemeiért került első alkalommal a legnagyobb hivatali méltóságnak számító consuli tisztségbe. Trónra lépése után sem feledkezett meg Pannoniáról, az előkerült feliratos kőemlékek alapján tudjuk, Aquincum és a tartomány nyugati felében, a Dunánál létesített másik legioközpont, Karnuntum melletti polgári településeket is városi rangra emeli. Kijelölt utódját, a trónra lépése előtt meghalt Lucius Aelius Caesart is ide küldte helytartónak. Hadrianus alatt épült ki teljesen a dunai határ is, amely egészen a római uralom végéig lesz választóvonal a birodalom és a barbárok között. Hasonló erődítéseket rendelt el Britanniában is, ahol uralkodása alatt épült fel a nevét viselő fal, amely kettészelte a szigetet, leválasztva a déli, romanizált részt az északi, vad brit törzsektől.
Magánéletében akadtak viharok, felesége állítólag viszonyt folytatott az uralkodó személyi titkárával, a kor ismert történetírójával, a korábbi császárok életrajzait megíró Suetoniusszal, akit ezért 119-ben Hadrianus elbocsátott. Nem csoda, hogy diszkréten ugyan, de mindenki után kémkedett, még a hozzá legközelebb állók legbelső, intim dolgairól is tudni akart, és tudott is. A császár közben szerette a kicsapongó életet, a lakomákat: érdekes részei életrajzának azok a feszültséggel teli sorok, ahol arról írnak, Hadrianusban élete végéig forrtak az indulatok, duhaj természetét mindig vissza kellett fognia, így tulajdonképpen mindig hatalmas önuralmat gyakorolt, s ez a belső vívódás a haláláig tartott. Hogy mégsem tekintik őt a végletekig kegyetlen embernek, azt minden valószínűség szerint nagylelkűségének, jó emberismeretének köszönheti.
A császári életrajzokat, ahogy arra a kutatás nem egyszer felhívta a figyelmet, komoly forráskritikával kell kezelni. Nem egy uralkodóról ugyanis a valódinál lényegesen brutálisabb, vadabb képet festett a későbbi történetírás, általában politikai megrendelésre, azaz mondjuk akkor, amikor a későbbi dinasztia dehonesztálni akart egy-egy imperatort. Jó példa erre Nero – akinek óriásszobrát, a Colossust épp Hadrianus vitette el a nevét erről kapó amphiteatrum, a Colosseum mellől, s akiről egyébként épp Suetonius írt sok vad dolgot tulajdonítva az „ördög” császárának.
De Hadrianus biográfiájában is találkozhatunk ilyen részekkel, ám az az érdekes, hogy a szövegben sosem esnek át a ló túloldalára. Azaz, fellibbentik a fátylat egy-egy vad, általuk deviánsnak tartott személyiségjegyről, de nem döngölik sárba Hadrianust. Jó példát jelentenek erre a kicsapongásairól szóló részek, vagy az, hogy a császár állítólag vonzódott a saját neméhez is. Noha a homoszexualitás nem volt bűn, ám Rómában az nem igen számíthatott komoly közéleti pályára, aki mindezt nyíltan vállalta, ahogy a hadseregből is kinézték, kiközösítették a homoszexuális férfiakat. Az állandóan utazgató, gyakorlatilag minden tartományt életében legalább egyszer felkereső uralkodóról a Kiss Sebestyén fordította Historia Augusta-részben írták: „Egy nílusi sétahajózás alkalmával elveszítette kedvencét, Antinoust, akit úgy megsiratott, akár egy nő.” S noha itt tovább pocskondiázhatnák, mégsem teszik.
Ezt akár egyfajta tisztelet jeleként is értelmezhetjük, ugyanakkor halálánál arról írtak, rendeleteit meg akarták semmisíteni, míg a senatus, ahogy korábban több császárral megtette, őt vonakodott istenné nyilvánítani. Ezt utódjának, a 138-ban trónra kerülő Antoninus Piusnak kellett „kijárnia”, aki állítólag ezért érdemelte ki a Pius, azaz a jóságos jelzőt. Hadrianusnak holtában is kissé hányatott sors jutott, hiszen grandiózus, a ma Angyalvárként ismert síremlékébe csak 139-ben szállították földi maradványait, előtte egy korábbi Cicero-birtokon, majd Rómában a Piust követő császár, Marcus Aurelius anyjáról elnevezett Domitia-kertjében volt eltemetve.
Az ellentmondások ellenére Hadrianus tagja volt annak az öt uralkodónak, akiket Machiavelli után csak jó császárokként ismerünk, s akik alatt a romanizáció még inkább szárba szökkent, mialatt az olyan provinciákban, mint Pannonia, is viszonylagos nyugalomban szépen kiépült a római kultúra, a városias életforma. Nem csoda hát, ha többek között az Aquincumi Múzeum nálunk is megemlékezik Hadrianusról.
