– A város adottságai a műfaj befogadására mindig is megvoltak, de tény, még néhány éve is megmosolyogtam volna, ha azt mondják nekem, hogy a Színes Város fesztiválhoz hasonló rendezvény megszervezésében fogok részt venni. Azóta persze a dolgok szerencsére változnak, de az is tény, hogy még mindig el kell magyaráznom, mi a különbség a falfirka, a graffiti és a tűzfalfestészet között – avatott be az alaphelyzetbe Nádudvari Noémi. Merthogy igen markáns különbségek vannak: a falfirka a barlangrajzok óta jelenlévő emberi alapösztön kifejezése annak, hogy jelezzük, itt jártunk. A graffiti ennél kifinomultabb műfaj, de még mindig inkább szubkulturális jelenségnek mondható. Noha vannak íratlan szabályai: mit hova és hogyan, nem másnak akar tetszeni, hanem üzenetet hordoz – elsősorban egy másik, rivális graffitis csoport számára. A tűzfalfestészet azonban nem graffiti, még ha kelléktárában azonos módszerek szerint készül is, hanem utcai, városi alkalmazott művészet. – Ez legális tevékenység, szigorúan szabályozott, engedélyekhez kötött, emellett az adott felületeket előtte leszigeteljük, állagjavítást végzünk. A művészek sem rejtőzködnek, a közönség pedig, az utca embere is beleshet a folyamatba, hogyan készül egy-egy alkotás – érzékeltette a különbségeket a kurátor.
Ez utóbbi pedig a műfaj elfogadottságán is sokat lendít, miközben az külön érdekes, hogy az idősebbek valahogy megértőbbek, érdeklődőbbek iránta: megállnak az unokával, figyelik munka közben az alkotókat. Igaz, a nyelvük hegyén ott van, bárcsak mindenhol ilyen „firka” lenne, valamint érezhető, hogy egyfajta elmozdulás is történt a fejekben. Nádudvari Noémi szerint sokat segített ebben a korábbi romkocsmabumm, a turizmus felpörgésével az emberek ráéreztek ugyanis: ez is jó eszköz arra, hogy bemutassuk magunkat, az országot az idelátogatóknak. – Persze az elején mi is kaptunk hideget-meleget, hogy túl depressziós hangulatúak a rajzok, a „gyerek nem tud aludni a képektől”. De a helyzet azóta sokat javult – tudjuk meg a fesztivál kurátorától.
