„Senki nem fejezett be még úgy ultrát, hogy ne lépett volna előre a saját labirintusában” – írja blogján Simonyi Balázs filmrendező, atléta, aki összesen négyszer futotta végig a világ egyik legkeményebb, Leonidasz király szobrához vezető versenyét, és akiben már 2013-ban, az első, 36 órás Sparthatlon-futásán megfogalmazódott, hogy erről az élményről filmet kell készítenie. A filmhez aztán – ahogy annak idején az első maratonfutásához is – futótársa és barátja, Józsa László producer adta meg a végső lökést.
Ultra jelzővel illetnek minden olyan futóversenyt, amelynek hossza meghaladja a maratoni távot, de jellemzően a 24 órán túli vagy 200 kilométer feletti versenyek az „igazi” ultrák.
– A futóknak nyilván plusz élményt ad, de messze nem csak nekik szól az Ultra, ahogy A cápa sem horgászfilm és a Star Wars sem csak a csillagászokat célozza meg – fogalmaz Simonyi Balázs, aki hozzáteszi: a film hétköznapi emberek kihívásairól, küzdelmeiről szól, akikkel könnyű azonosulni.
– A történet egy görög drámához hasonlóan kanyarog. Vannak benne nemes hősök, akik elbuknak, van benne katarzis, részvét, a kar szerepét pedig én vállaltam magamra azzal, hogy – kreatív dokumentumfilmről lévén szó – időnként reflektálok a történetre – magyarázza a rendező.
Az Ultra eléri a legtöbbet, amit egy film adni tud: azt, hogy akik látják, elgondolkodnak a saját életükön. Folyamatokat indít el bennük, kérdéseket vet fel. Mit teszek meg a céljaimért? Megéri-e az áldozat? Hol van az életemben az egyensúly? El tudom-e engedni a dolgokat? Le tudom-e győzni a démonaimat?
###HIRDETES###
– Ezek a kérdések mindenkiben ott dolgoznak, a film csak fölkorbácsolja őket – magyarázza Simonyi Balázs, aki szerint valószínűleg sokat ad a filmélményhez, hogy rendezőként és résztvevőként első kézből tudja közvetíteni a Sparthatlonon átélt szélsőséges érzéseket, gondolatokat. A film hitelességét csak növeli, hogy – bár eredetileg nem így tervezte – a rendező maga is szereplőjévé vált. Az Ultrán – amely az HBO Europe, a SpeakEasy Project és a görög Anemon közös produkciójában készült – negyvenöt fős stáb dolgozott, négy éven keresztül.
– Mivel a szereplők többsége nem magyar, keresnünk kellett görögül, franciául, németül beszélő stábtagokat, akiket aztán szisztematikusan edzettünk a feladatra. Ultraversenyekre jártunk velük, hogy szokják a terhelést, 40 órás készenlétet vártunk el tőlük annak érdekében, hogy amikor a Spartathlon forgatásához érkezünk, már mindenki tudja a dolgát. Így is történt, ott már gördülékenyen ment minden, mint egy nagy gépezetben – mondja Józsa László producer, aki büszke arra, hogy a film anyagi háttere sokféle forrásból jött össze, és ahogy a tartalma is európai, a forgalmazás is túllép a magyar határokon.
– Nemzetközi szinten ez kis/közepes költségvetésű, magyar szinten viszont kifejezetten nagy költségvetésű dokumentumfilmnek számít, amelyhez az HBO támogatását már a fejlesztési szakasztól sikerült megnyernünk. Jártunk a filmötlettel nemzetközi dokumentumfilmes fórumokon is, és számos megerősítést kaptunk, de nyertünk több díjat a projektre és az utómunkára is, mögénk állt a finn és a görög televízió. A film végső simításai egy high-tech román stúdióban készültek. Magyar pénz annyi van benne, amennyi minden filmes produkciónak jár a hazai költések után itthon: 25 százalék adóvisszatérítés – mondja a producer, aki utal rá: a film mindenhol elérhető lesz, ahol az HBO jelen van. A belga és a finn közönség is tévében, a görögök moziban is láthatják az Ultrát, amely rengeteg A kategóriás fesztiválra kapott meghívást, többek között Nyonba, Krakkóba, Szarajevóba, itthon pedig a miskolci Cinefesten debütál.
– A dokumentumfilm nehéz műfaj, és a mienk – egész estés lévén – játékfilmekkel versenyez, de a premier előtti vetítések sikerei alapján arra számítunk, hogy el fogja érni, sőt, meg is haladja majd az átlagos magyar játékfilmek nézőszámát – bizakodik Józsa László, akinek van alapja az optimizmusra, hiszen az Ultra már akkor döbbenetes nézettséggel futott, amikor áprilisban fölkerült a magyar HBO műsorára, így vélhetően az egyik legsikeresebb magyar dokumentumfilm lesz a hazai mozikban.
Bár Simonyi Balázs előzetes rendezői terveiben még nagyobb hangsúlyt kaptak a résztvevők személyes történetei, idővel felülírta elképzeléseit az élet.
A Spartathlon az egyik legkeményebb, 246 kilométeres ultraverseny a világon, amit Athén és Spárta között rendeznek meg, és ami a legendás Pheidippidész nevű athéni futár Hérodotosz által dokumentált futásának útvonalán halad. Történészek szerint ez a futás képezi a modern maratoni mitológia alapját. Az 1983 óta évente megrendezett verseny szeptember utolsó péntekén rajtol, és a futók az Akropolisz lábától Leonidász király Spárta főterén álló szobráig futnak, ahol olajág koszorút helyeznek a fejükre, és egy korty vizet kapnak az Evrotasz folyóból.
– Egy idő után rájöttünk, tulajdonképpen nem is fontos, ki hogyan él, milyen körülmények közül érkezik a versenyre, ennél sokkal érdekesebb, hogy miért jön, és hogy ott mi történik vele. Idővel átvették a főszerepet a háttérdrámák, amelyek ismeretében a verseny extrém körülményei között kibontakozott előttünk a szereplők valódi karaktere. Peremszituációban mutatkoznak meg a fajsúlyos döntések és az emberi karakterek igazán. A futás egy önismereti tréning – magyarázza Simonyi Balázs, akinek meggyőződése, hogy Magyarország sokkal jobb hely lehetne, ha többen futnának.
– Ha Viktor és Lajos sokat futottak volna vállt vállnak vetve a rakparton, mint a Baywatchban, akkor tán nem történt volna meg az a csúnya gecizés sem. A mozgás tisztítja a testet, a lelket, illékonnyá teszi a pénzt és a hatalmat. Kiigazítja az arány- és szereptévesztéseket, egyszerűen helyre rak. Olyan, mint a Macskafogóban a vasbulldog: megjavulva jössz ki belőle. Rendszert ad, hitet ad, fair playre, alázatra tanít, megtanítja, hol vannak a korlátaid, és mit érhetsz el. A futók örülnek a másik sikerének, nem egymás ellen, hanem önmagukkal küzdenek. A futás világa minden tekintetben tökéletes ellentéte az országunknak – fogalmaz Simonyi Balázs, aki szerint a politikusok által csak lózungként emlegetett teljesítmény- és értékalapú társadalom a futók között tökéletesen megvalósul.
– Itt a gyári munkás is simán lekörözheti a bankvezért, minden attól függ, ki mennyire elkötelezett, ki mennyire hajlandó tisztán tevékenykedni. Amennyi munkát rak bele, annyit ki is vehet. Miközben megküzdesz a saját problémáiddal, egy pozitív agymosáson mész keresztül, ellentétben azzal a negatív agymosással, ami itthon folyik – magyarázza a rendező, aki utal rá, szomorú, hogy állami szinten ezt nem ismerték fel, ehelyett inkább atyáskodón korlátozzák a futóversenyek rendezését, pedig a futás hatékony eszköz az egészségügyi és boldogságmutatók javítására. Persze lesötétített Audikban vagyonfelhalmozáson töprengve nehéz a valósággal kapcsolatot tartani, a jövő generációira gondolni – fogalmaz a rendező.
– Rengeteg ember – főleg az elit tagjai – pohos, gyenge, kényelmes. Az öltönyben hatalmasnak érzik magukat, de ha elküldenéd őket egy ultrára, elgondolkodnának a saját kisszerűségükön, mert a hosszútávfutás mindannyiunkat erre ébreszt rá – véli Simonyi Balázs, aki nem véletlenül választotta filmje mottójául a testi és lelki erejük maximumát próbálgató ultrafutók végső következtetését: „Együtt vagyunk senkik.”
