Magyarország sokkal jobb hely lehetne, ha többen futnának

Egy maraton után az elit elpuhult tagjai is elgondolkodnának saját kisszerűségükön, véli az Ultra című film rendezője.

„Senki nem fejezett be még úgy ultrát, hogy ne lépett volna előre a saját labirintusában” – írja blogján Simonyi Balázs filmrendező, atléta, aki összesen négyszer futotta végig a világ egyik legkeményebb, Leonidasz király szobrához vezető versenyét, és akiben már 2013-ban, az első, 36 órás Sparthatlon-futásán megfogalmazódott, hogy erről az élményről filmet kell készítenie. A filmhez aztán – ahogy annak idején az első maratonfutásához is – futótársa és barátja, Józsa László producer adta meg a végső lökést.

Ultra jelzővel illetnek minden olyan futóversenyt, amelynek hossza meghaladja a maratoni távot, de jellemzően a 24 órán túli vagy 200 kilométer feletti versenyek az „igazi” ultrák.

– A futóknak nyilván plusz élményt ad, de messze nem csak nekik szól az Ultra, ahogy A cápa sem horgászfilm és a Star Wars sem csak a csillagászokat célozza meg – fogalmaz Simonyi Balázs, aki hozzáteszi: a film hétköznapi emberek kihívásairól, küzdelmeiről szól, akikkel könnyű azonosulni.

– A történet egy görög drámához hasonlóan kanyarog. Vannak benne nemes hősök, akik elbuknak, van benne katarzis, részvét, a kar szerepét pedig én vállaltam magamra azzal, hogy – kreatív dokumentumfilmről lévén szó – időnként reflektálok a történetre – magyarázza a rendező.

Az Ultra eléri a legtöbbet, amit egy film adni tud: azt, hogy akik látják, elgondolkodnak a saját életükön. Folyamatokat indít el bennük, kérdéseket vet fel. Mit teszek meg a céljaimért? Megéri-e az áldozat? Hol van az életemben az egyensúly? El tudom-e engedni a dolgokat? Le tudom-e győzni a démonaimat?

###HIRDETES###

– Ezek a kérdések mindenkiben ott dolgoznak, a film csak fölkorbácsolja őket – magyarázza Simonyi Balázs, aki szerint valószínűleg sokat ad a filmélményhez, hogy rendezőként és résztvevőként első kézből tudja közvetíteni a Sparthatlonon átélt szélsőséges érzéseket, gondolatokat. A film hitelességét csak növeli, hogy – bár eredetileg nem így tervezte – a rendező maga is szereplőjévé vált. Az Ultrán – amely az HBO Europe, a SpeakEasy Project és a görög Anemon közös produkciójában készült – negyvenöt fős stáb dolgozott, négy éven keresztül.

– Mivel a szereplők többsége nem magyar, keresnünk kellett görögül, franciául, németül beszélő stábtagokat, akiket aztán szisztematikusan edzettünk a feladatra. Ultraversenyekre jártunk velük, hogy szokják a terhelést, 40 órás készenlétet vártunk el tőlük annak érdekében, hogy amikor a Spartathlon forgatásához érkezünk, már mindenki tudja a dolgát. Így is történt, ott már gördülékenyen ment minden, mint egy nagy gépezetben – mondja Józsa László producer, aki büszke arra, hogy a film anyagi háttere sokféle forrásból jött össze, és ahogy a tartalma is európai, a forgalmazás is túllép a magyar határokon.

– Nemzetközi szinten ez kis/közepes költségvetésű, magyar szinten viszont kifejezetten nagy költségvetésű dokumentumfilmnek számít, amelyhez az HBO támogatását már a fejlesztési szakasztól sikerült megnyernünk. Jártunk a filmötlettel nemzetközi dokumentumfilmes fórumokon is, és számos megerősítést kaptunk, de nyertünk több díjat a projektre és az utómunkára is, mögénk állt a finn és a görög televízió. A film végső simításai egy high-tech román stúdióban készültek. Magyar pénz annyi van benne, amennyi minden filmes produkciónak jár a hazai költések után itthon: 25 százalék adóvisszatérítés – mondja a producer, aki utal rá: a film mindenhol elérhető lesz, ahol az HBO jelen van. A belga és a finn közönség is tévében, a görögök moziban is láthatják az Ultrát, amely rengeteg A kategóriás fesztiválra kapott meghívást, többek között Nyonba, Krakkóba, Szarajevóba, itthon pedig a miskolci Cinefesten debütál.

– A dokumentumfilm nehéz műfaj, és a mienk – egész estés lévén – játékfilmekkel versenyez, de a premier előtti vetítések sikerei alapján arra számítunk, hogy el fogja érni, sőt, meg is haladja majd az átlagos magyar játékfilmek nézőszámát – bizakodik Józsa László, akinek van alapja az optimizmusra, hiszen az Ultra már akkor döbbenetes nézettséggel futott, amikor áprilisban fölkerült a magyar HBO műsorára, így vélhetően az egyik legsikeresebb magyar dokumentumfilm lesz a hazai mozikban.

Bár Simonyi Balázs előzetes rendezői terveiben még nagyobb hangsúlyt kaptak a résztvevők személyes történetei, idővel felülírta elképzeléseit az élet.

A Spartathlon az egyik legkeményebb, 246 kilométeres ultraverseny a világon, amit Athén és Spárta között rendeznek meg, és ami a legendás Pheidippidész nevű athéni futár Hérodotosz által dokumentált futásának útvonalán halad. Történészek szerint ez a futás képezi a modern maratoni mitológia alapját. Az 1983 óta évente megrendezett verseny szeptember utolsó péntekén rajtol, és a futók az Akropolisz lábától Leonidász király Spárta főterén álló szobráig futnak, ahol olajág koszorút helyeznek a fejükre, és egy korty vizet kapnak az Evrotasz folyóból.

– Egy idő után rájöttünk, tulajdonképpen nem is fontos, ki hogyan él, milyen körülmények közül érkezik a versenyre, ennél sokkal érdekesebb, hogy miért jön, és hogy ott mi történik vele. Idővel átvették a főszerepet a háttérdrámák, amelyek ismeretében a verseny extrém körülményei között kibontakozott előttünk a szereplők valódi karaktere. Peremszituációban mutatkoznak meg a fajsúlyos döntések és az emberi karakterek igazán. A futás egy önismereti tréning – magyarázza Simonyi Balázs, akinek meggyőződése, hogy Magyarország sokkal jobb hely lehetne, ha többen futnának.

– Ha Viktor és Lajos sokat futottak volna vállt vállnak vetve a rakparton, mint a Baywatchban, akkor tán nem történt volna meg az a csúnya gecizés sem. A mozgás tisztítja a testet, a lelket, illékonnyá teszi a pénzt és a hatalmat. Kiigazítja az arány- és szereptévesztéseket, egyszerűen helyre rak. Olyan, mint a Macskafogóban a vasbulldog: megjavulva jössz ki belőle. Rendszert ad, hitet ad, fair playre, alázatra tanít, megtanítja, hol vannak a korlátaid, és mit érhetsz el. A futók örülnek a másik sikerének, nem egymás ellen, hanem önmagukkal küzdenek. A futás világa minden tekintetben tökéletes ellentéte az országunknak – fogalmaz Simonyi Balázs, aki szerint a politikusok által csak lózungként emlegetett teljesítmény- és értékalapú társadalom a futók között tökéletesen megvalósul.

– Itt a gyári munkás is simán lekörözheti a bankvezért, minden attól függ, ki mennyire elkötelezett, ki mennyire hajlandó tisztán tevékenykedni. Amennyi munkát rak bele, annyit ki is vehet. Miközben megküzdesz a saját problémáiddal, egy pozitív agymosáson mész keresztül, ellentétben azzal a negatív agymosással, ami itthon folyik – magyarázza a rendező, aki utal rá, szomorú, hogy állami szinten ezt nem ismerték fel, ehelyett inkább atyáskodón korlátozzák a futóversenyek rendezését, pedig a futás hatékony eszköz az egészségügyi és boldogságmutatók javítására. Persze lesötétített Audikban vagyonfelhalmozáson töprengve nehéz a valósággal kapcsolatot tartani, a jövő generációira gondolni – fogalmaz a rendező.

– Rengeteg ember – főleg az elit tagjai – pohos, gyenge, kényelmes. Az öltönyben hatalmasnak érzik magukat, de ha elküldenéd őket egy ultrára, elgondolkodnának a saját kisszerűségükön, mert a hosszútávfutás mindannyiunkat erre ébreszt rá – véli Simonyi Balázs, aki nem véletlenül választotta filmje mottójául a testi és lelki erejük maximumát próbálgató ultrafutók végső következtetését: „Együtt vagyunk senkik.”