Szerda este telt házas koncertet adott a Groupama Arénában a brit popzene fenegyereke, Robbie Williams. Mondhatni, hogy szinte már hazajár hozzánk, hiszen ötödik buliját adta Budapesten. Az énekes van akkora sztár, hogy miatta még a Fradinak is át kellett tennie a hétközi meccsét a múlt hétvégéről csütörtökre a D szektor előtt felépített hatalmas színpad többnapos építési munkái miatt.
Az egykori Take That-tag egyébként már jó néhány nappal a koncert előtt hazánkba érkezett a családjával együtt, a bulvárlapok beszámolói szerint a szemfülesebb rajongók el is csíphették a város néhány pontján vásárlás vagy éppen az augusztus 20-i tűzijáték megtekintése közben.
De térjünk vissza a koncertre. A könnyed egyszerűséggel csak The Heavy Entertainment Show-ra keresztelt turné előzeteseit tekintve elég komor hangulatban tettem fel a kérdést magamban a szervezőknek, hogy valójában a koncertkörút egy újracsomagolt Robbie Williams Greatest Hits Show lesz-e – amit már egyébként ha nem máskor, éppen a Szigeten láthattunk két évvel ezelőtt –, vagy valami egészen új produkció. Sajnos ugyanis Williams a dalválasztásban és a látványban is évek óta egyaránt a tutira megy. A hihetetlen mennyiségű megalomániával, arcoskodással és sztárallűrrel megáldott énekes valójában semmi mást nem csinál, mint hogy a kilencvenes évek végétől a kétezres évek közepéig bezárólag megírt slágereit helyezi újabb és újabb színpadi koncepcióba, köntösbe. Szerintem Robbie-tól konkrétan a zseniális 2005-ös Intensive Care album megjelenése óta semmilyen igazán komolyan értékelhető produkciót nem kaptunk.
Pedig a már említett Take Thatből 1995-ben kiváló énekes pályája elképesztő ívben emelkedett felfelé az évek során, érdemes visszanézni például a videoklipjein keresztül, hogyan született meg az a világsztár, akinek mára a lábai előtt hever – Amerikát kivéve – az egész világ. Hogy mi történt vele az előadói pályáját tekintve a kétezres évek derekát követően, csak sejteni vélem, tudni nem, mindenesetre a koncertet megelőző híreket nézve nem voltam teljesen elégedett azzal, amit majd látni fogok, és a gyanúm sajnos félig-meddig be is igazolódott.
A koncertet fél nyolc tájékán a legendás londoni duó, az Erasure kezdte. Robbie Williams háromnegyed kilenckor lépett a színpadra egy rövid filmvetítés után, amelyet Eminem Oscar-díjas dala, a Lose Yourself követett, aztán el is kezdődött a Heavy Entertainment Show. A színpad fő motívuma egy hatalmas, éppen egy szikrázó gyomrost ütni készülő Robbie bokszolófigura és az alatta feszülő kivetítő volt. Mindez nyilván arról kívánt tanúbizonyságot tenni, hogy Robbie Williams ereje teljében van. Ami, valljuk be, elég jól sikerült a látvány- és pirotechnikával foglalkozó csapatnak köszönhetően.
Hatalmas pluszpont jár azért is, hogy a sztár nem aprózta el a bulit. Kisebb fúvósszekciót, remek vokalistákat és táncosokat is hozott magával. Bár, hozzáteszem, Williams egyedül is simán elvitte volna a show-t. A koncert elején jó néhányszor láthattuk – feltehetőleg főleg a hölgyek örömére – a sztár fenekét, amit valamiért az énekes nagy becsben tart.
Robbie és a rajongói egyébként hamar egymásra találtak, mielőtt belekezdett volna komolyabban a koncertbe, csak annyit kiáltott: „Robbie Williams és a segge újra itt van, hiányoztunk?” A mára már klasszikussá vált, 1998-as Let Me Entertain You-t a Monsoon, a Party Like a Russian, majd a Minnie the Moocher és a Freedom követte, amit a nemrég elhunyt George Michael tiszteletére vett be a repertoárjába. Az énekes elképesztően profi zenészcsapattal lett megtámogatva, a producerei pedig nem semmi munkát végezhettek a háttérben.
A Love My Life és a Come Undone között volt egy kis múltidézés Robbie Williams módra, MC Hammer, a Bee Gees és a Bon Jovi egy-egy slágerével a capella, majd következett a Millennium és az egyik rajongójával előadott Something Stupid. Robbie Williams ösztönös előadóművész és hihetetlenül nagy exhibicionista. Úgy néztem végig a koncertjét, hogy szinte elfeledtem a körülbelül 20 méter magas kivetítőt figyelni, elég volt, ha a folyamatos bohóckodását követtem.
A lendületes, r’n’b-s Rudebox után érkezett el az est fénypontja, aki nem volt más, mint a világsztár édesapja, az Anglia-szerte elismert énekes, komikus Pete Conway. A közösen előadott duett pedig nem volt más, mint a legendás Neil Diamonddal a Sweet Caroline. A Vitray Tamásra emlékeztető fazon zseniálisat alkotott a fiával a dalban. Az alma a Williams családban sem esett messze a fájától.
A roppant feszesre hangolt slágerek után a ráadás előtt még elhangzott a több millió példányban eladott, 2002-es Escapology című lemez legnagyobb slágere, a Feel is, igaz, a dal alatt sajnos nemegyszer elbicsaklott az énekes hangja, (egyébként jó néhány dal esetében hamis volt az ének).
A rövid ráadásban a csapat letudta a She’s the One-t, majd a kötelező slágert, az Angelst és a koncertzáró – Frank Sinatra által világhírűvé lett – My Wayt. Az elmaradhatatlan közönségénekeltetéssel záródó show összességében hozta az elvárt színvonalat, de a hangjával és láthatóan a kilókkal is küzdő sztártól, ha nem is teljességében ezt a repertoárt, de majdnem ezt már jó néhányszor láthattuk. Jól jönne ennek az örök tréfamesternek végre egy újabb reboot. Persze a cirkusz megy tovább, s amíg az emberek kíváncsiak rá, addig ez így lesz továbbra is. Bár nem tudom, hogy a végtelenségig le lehet-e szüretelni azoknak a lassan húszéves slágereknek a gyümölcseit, amelyekkel Robbie éppen újra járja a világot –úgy néz ki, igen. A színpadképet idézve: még nem számoltak rá Robbie Williamsre.
