„A romlás virágai című köteted ragyog és elvakít, mint a csillagok” – így kedveskedett Victor Hugo pályatársának, Charles Baudelaire-nek, miután utóbbit 1857-ben perbe fogták. A költő a legnagyobbak jól ismert útját járta be: kiemelkedő könyvét a közerkölcsök megsértésével vádolták, majd jogi úton próbáltak elégtételt venni. Ám hiába az üldöztetés, az utókor másként ítélt.
Ma százötven éve hunyt el Baudelaire, akinek megkérdőjelezhetetlen a helye a francia irodalom legjobbjai közt. „Minden nyelven ő a modern költészet legkiválóbbja” – vallotta róla T. S. Eliot, ha pedig ő is ekként látta a dekadenciából művészi tökélyt faragó mestert, mi miért kételkednénk? Az irodalmi érték századokon át fennmarad, bármit is gondoltak annak idején a szerzőről.
Persze a pályatársak magánvéleménye olykor nagyon szórakoztató tud lenni: Baudelaire például egy három éve előkerült szövegében éppen Hugóra panaszkodott. „Folyton hülye levelekkel bombáz engem. Talán írok is egy esszét róla, hogy lehetnek a zsenik mindig ekkora idióták” – üzente 1860 januárjában egy ismerősének, ami azt bizonyítja, az irodalmi élet a 19. században nem sokban különbözött a mostanitól.
A levelet egyébként 2014-ben New Yorkban árverezték el, egyebek közt A romlás virágai első kiadásainak egyikével. Ez a példány még tartalmazta azt a hat verset is, amelyet aztán a második sorozatból már töröltek. Baudelaire egyébként a titkos viszolygása ellenére Hugónak ajánlott három verset is a kötetből. Sőt, A nyomorultakat nyilvánosan dicsérte is, egyebek közt az 1862-ben a Le Boulevard-ba írt kritikában. „E tárgyban is mutattam, hogy birtokában vagyok a hazugság művészetének” – írta aztán édesanyjának Baudelaire, értéktelennek és együgyűnek bélyegezve a regényt.
Mint a The Guardian is megjegyzi, Baudelaire-rel indult az a modern költői felfogás, hogy a poétát egyszerre riasztja a mindennapi élet lehetősége, és ő meg is veti. Nagyon is egyértelmű volt a szerző számára is, hogy tudatát egészen más dolgok kötik le, a hétköznapokba való betagozódás így nem lehetséges számára. Nem meglepő, hogy klasszikus, Az albatrosz című versében is a madárhoz hasonlította a költőt, azaz önmagát. „A költő is ilyen, e légi princnek párja, / Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép, / De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja / S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép” – amint azt Tóth Árpád nagyszerű fordításában olvashatjuk.
