Bocsi Éva babakészítő népművész, a Palócföldi Népi Iparművészek Egyesületének tagja a palóc tájra, szülőfalujára jellemző népviseletben fogad bennünket Salgótarján Kazár felé vezető zöldövezeti részén lévő háza kapujában. A rajta lévő ruha 1940 előtt készült. Jövő-menő, mai szóval hétköznapi, de nem otthoni viselet, ilyenben például a templomba nem járhattak, oda több kellett, mondjuk gázsmér vagy selyemszoknya.
– Rokonlátogatóba sem illett akármilyen ruhában elmenni. De még a kapuban sem lehetett a vendéget bárhogyan fogadni. A nagyanyám például átvette a surcot (keskeny, hosszú kötény – a szerk.), ha jött hozzá valaki, amiben bent dolgozott, abban nem ment ki. Azt mondta, meg kell tisztelni mindenkit azzal, hogy tiszta ruhában fogadja. A ruhákra vigyáztak a régiek, amikor hazajöttek a templomból, egy ruhadarabot levettek, összehajtogatták, és eltették a ládába. Addig nem vették le a többit, amíg ez meg nem volt, és így haladtak sorba.
Ezzel már az érkezés első percében jó alaposan belevágtunk témánkba, pedig még be sem léptünk a babák kiállítóhelyéül szolgáló, tágas helyiségbe.
– Már hároméves koromban is mindig a felnőttek mellett ültem, amikor hímeztek, szőttek, fontak, és a nagyanyám már ekkor megkért, hogy fűzzem be neki a cérnát. Én meg nem untam meg, mint a többiek, mert az unokatestvéreim is ott voltak kezdetben, de nem bírták.
1970 körül volt a kivetkőzések utolsó időszaka, akik addig nem hagyták el a népviseletet, akkor megtették, mert sokan gyárakba, téeszbe mentek dolgozni, és ott nem volt lehetőség arra, hogy órákat öltözzenek. Már csak egy kazári asszony van, aki népviseletben jár, ő is 95 éves, és idősek otthonában él.
– Ekkor, hogy valami azért megmaradjon a régi viseletből, mindenki varrt vagy varratott egy babát, amihez a régi ruhája egy részét is felhasználta. A tisztaszobába tették, és ott nézegették, milyen szépek voltak egykor – meséli vendéglátónk. – Anyu szeretett volna csináltatni nekem is egy babát, de a néni, akit megkért, csak húzta-halasztotta, úgyhogy végül megcsinálta ő maga. Amikor elkészült, olyan jól sikerült, hogy mindenki azt hitte, a Mári néni készítette. Onnantól kezdve csinált az édesanyám is babákat, például az egyik New York-i vendéglőt is az ő munkáival díszítették. A tulajdonos magyar, és majd egy méter magas babák kerültek oda.
Bocsi Éva édesanyja végül nem győzte a sok varrást. Először csak a gangának nevezett kötényfélét bízta a lányára, azt kellett hímeznie. Ám ahogy egyre több lett a megrendelés, ingvállat kezdett varrni, aztán alsószoknyát, végül a teljes ruházatot. 2005-ben, amikor a fiai felnőttek, és egy kicsit kevesebb lett a feladat, arra gondolt, elvinné zsűriztetni a babákat. De azt csak akkor lehet, ha az alkotó maga készíti a testet és a fejet is. Kezdetben Budapesten vették a babák testét egy erre szakosodott boltban, később azt is megcsinálták maguk. Végül a fejet is megtanulta elkészíteni.
Bocsi Éva amúgy elvégezte a számviteli főiskolát, és egy vállalatnál volt statisztikus, tervező. Volt kocsmája, büféje, élelmiszerboltja. A babakészítést főállásban sosem végezte, ennek ellenére a 2011-es Mesterségek Ünnepén megkapta Az év hagyományőrzője díjat. Kétszer nevezett a Magyar Kézműves Remek díjra, mindkét alkalommal el is nyerte. A győri nemzetközi babaversenyen egyszer harmadik díjas lett, négy alkalommal pedig elsőként végzett. A Magyar Kézművességért Alapítvány pályázatára tizenötször jelentkezett, és alkotását mindig díjazták. Szűkebb hazájában is elismerik tevékenységét: munkáit bevették Nógrád megye értéktárába, a palóc világtalálkozón pedig megkapta az észak-magyarországi népcsoport legrangosabb elismerését, a Szeder Fábián-díjat. Száznegyvennyolc kiállításon van túl, a babáit bemutatták Rómában, Nápolyban, Fiumében, Lengyelországban és Szlovákiában. Tavaly a Duna Palotában volt önálló tárlata.
– Azt a babát vittem először zsűriztetni a Hagyományok Házába. Gipszből készült az arca, majd papírmasé technikával vontam be – mutatja a többitől külön álló darabot.
Később fémformát kezdett alkalmazni, arra keményítővel dolgoz rá puha papírokat, majd egy textilanyagot, amely bőrhatású. Az orránál, a szeménél, a szájánál hosszasan nyomkodja be kézzel. Ha ez megvan, kifesti.
Ám egy babát nem csak az arca határoz meg. A művészet nem ott kezdődik, hogy szépen felöltöztetjük, az apró részletek is annyit számítanak, mint a mozdulatok. Bocsi Éva két babára mutat, amelyek tökéletesen visszaadják mozdulataikkal a szövés tevékenységét. A hozzájuk tartozó szövőszék kicsinyített változatát, amely ténylegesen is képes szőni, még édesapja készítette.
Majdnem mindegyik baba csinál valamit, legalábbis tart egy tárgyat a kezében, vagy mozog. Mivel az ember is csontvázra épül fel, az asszony alumíniumdrót vázra keskeny rongydarabokat csavar, mindegyik testrészre annyit, amennyi arányossá teszi. A végén rávarr egy harisnyaszerű, testszínű szövetet.
Az egyes viseleteket megkülönbözteti, hogy milyen korból származnak, hány éves ember hordja őket. 1867-ben a Pesti Divatlapban jelent meg a legrégebbi rajz az itteni népviseletről. Akkoriban még sokkal hosszabbak voltak a szoknyák szélesebb rakással, nem volt rajtuk színes hímzés, csipke, csak rojt.
– Csak egy pendely volt és egy alsószoknya – folytatja Bocsi Éva. – Koronként nagyon sokat változott a viselet. 1880-ig a piros csizma volt szokásban, onnantól kezdve jött divatba a fekete. A ruhák egyre rövidebbek lettek, apróbbak rajtuk a rakások, és nőtt az alsószoknyák száma. A legdíszesebb viselet 1930 és 1940 közt létezett, mert akkor volt a leggazdagabb a vidékünk. Kazáron és Vizsláson tizenegy bányalejárat volt, nagyapám aknászként dolgozott, és 600 pengőt keresett akkor, amikor azt énekelték, hogy „havi 200 pengő fixszel ma egy ember könnyen viccel”. Megkérdeztem valakitől, és állítólag mai árfolyamon ez a pénz több mint hatszázezer forintot érne. A férfiak ekkor hagyták el a bő gatyás viseletet, és tértek át a szűk nadrágra. Errefelé általában a piros és a kék szín volt a jellemző. A fiatalabb asszonyok a legtöbbször piros felső szoknyában jártak. Ha közeli hozzátartozó halt meg, azt öt évig gyászolták. Három évig tartott a mély gyász, ehhez tisztán fekete ruha illett. Három év után fekete alapon megjelenhetett valami petty vagy minta. Hatvan év felett már sötét ruhákat kezdtek hordani, sötétkéket vagy sötétzöldet. Már nekem is ilyen kellene – mondja nevetve. – 1930-ig csak keresztvarrás létezett, utána, a matyók hatására jelent meg a lapos hímzés, ahogy a színek is. A matyók jártak erre árulni, valamint bérben hímeztek a kazáriaknak, mert nagyon szegények voltak. Ők is vettek át mintákat tőlünk.
Logikusnak tűnne, hogy Bocsi Éva gyerekeknek is gyártson babákat, de ilyesmivel nem foglalkozik, illetve elvétve készít apróbbakat fából. Régen nekik is ilyet csináltak a nagyszüleik. Két kisebb bodzaágat keresztbe kötöttek, és felöltöztették. Vendéglátónk nem árulja a babáit, mindegyikből csak egy készül.
– Szokásban volt a babázás, de én inkább már akkor is valami olyat csináltam, amiben látszott egy kis haszon. Horgoltam, szőttem, hímeztem, kötöttem. De szerintem is nagyon sok mindent megtanul egy gyerek a babázásból, például azt, hogyan kell gondoskodni, öltöztetni. Én még a fiúknak is ajánlanám – mondja nevetve.
Minden babához tartozik egy történet. Hogy egyet kiemeljünk, elég említeni azt, amelyik Kossuth Lajost gyászolja. Amikor a politikus 1894-ben meghalt, Magyarországon mindössze két település gyászolta egy éven át: Kazár és Vizslás – meséli vendéglátónk. – Erre az alkalomra piros, sárga és zöld selyemszalagokból készítettek maguknak főkötőt. A középső sárga szín a fehéret helyettesíti, hiszen a gyász színe a palócoknál a sárga is, és így nem annyira tűnt fel a Habsburgoknak. Azért gyászolták itt egy évig Kossuthot, mert errefelé mindig nagy demokraták laktak. Nagyapámnak is volt mindig munkája, fizetése, mégis ő szervezte a sztrájkokat – mondja nevetve az asszony. – Viszont egyszer a bányaigazgató azt mondta, hogy neki köszönhetően nem volt a környékbeli bányákban sohasem sújtólégrobbanás, mivel gyerekkorában pásztor volt, és minden egyes üreget, rókalyukat ismert, így mindig őt kérdezték, hol nyissanak új járatot, és adtak is a szavára.
Egy baba elkészítése aprólékos munka. Akad vajon olyan fiatal, aki folytatná, amit még Bocsi Éva édesanyja elkezdett? – tesszük fel a kérdést.
– Nem igazán. Ehhez a munkához egy kicsit szobrásznak is kell lennem, hogy a test és az arc valamit kifejezzen. Továbbá cipésznek, hogy elkészítsem a bőrlábbelit, fodrásznak, hogy megcsináljam a frizuráját, tudnom kell hímezni, varrni, horgolni. Nem elsősorban a kézügyesség számít, hanem a türelem.
És valóban, abból ma kevesebb van, szinte csak a turkálókig terjed.
