Kedden este lépett fel Zágrábban az 1978-ban Birminghamben alakult Duran Duran. Az egészen hihetetlen sikerekkel és kisebb mélypontokkal tarkított pályát befutott csapat a 2015-ben megjelent Paper Gods című lemezét népszerűsítette a horvát fővárosban.
A helyszínt az egyik helyi sportpálya, a Salata adta, amivel önmagában nem is lett volna gond, az oda beözönlő közönséget ellenben – engem is – igencsak meglepte az a körülmény, hogy a színpad melletti kis fitnesztermekben éppen gyúró-lazító helyi erők mit sem törődnek a ténnyel, miszerint nemsokára egy mai napig sztárstátusú csapat ad nagyobb volumenű koncertet. A színpad a komplexum közepén állt, a közönség létszámát nagyjából négyezerre saccoltam. Nem kezdtem bele komolyabb elemzésbe, de hogy a zenekar miért és mennyiért jöhetett át Honoluluból egy európai fellépésre, azt csak a szervezők tudhatják.
A már említett Paper Gods, amivel néhány éve járják már a világot, a zenekar 14. stúdiólemeze. Igazi bomba, amin olyan nevekkel dolgoztak együtt, mint a dalszerző-sztárproducer Nile Rodgers, a stúdiózseni Mark Stent, a dj Mark Ronson, a színész-bulvárhős Lindsay Lohan, a gitárfenomén John Frusciante. Tizennégy album, 100 millió eladott lemez, közel 20 toptízes sláger, Grammy- és MTV Awards-díjak tömkelege – így is össze lehetne foglalni az együttes életútját. De azért nézzünk kicsit a dolgok mélyére. A hetvenes évek vége és a nyolcvanasok eleje zeneileg nagyon termékeny időszak volt Angliában. A new wave különböző irányzatait, a posztpunkot, a szintipopot, az újromantikus stílust képviselő zenekarok gomba módjára nőttek ki a klubokból, garázsokból, lakótelepi garzonokból, művelődési házak próbatermeiből – vagy éppen kertes házak gyerekszobáiból. Hogy milyen zenei szuperadalékot adtak a szigetországban a gyerekek müzlijéhez akkoriban, nem tudom, de a mai napig alkotó világsztárok többsége onnan érkezett, és nagyjából a hatvanas évek elején született.
Szóval, élt Birminghamben két srác, név szerint a basszusgitáros John Taylor és a billentyűs Nick Rhodes, akik azt gondolták, zenéjükkel meghódítják majd a világot. Hozzájuk csatlakozott tagcserék közepette Roger Taylor dobos, Simon LeBon énekes és Andy Taylor gitáros. Már csak egy jó név kellett nekik, amit a Barbarella című sci-fi főgonosza szinte tálcán kínált. Ami ezután történt, az szinte tündérmese. Első lemezük, a Duran Duran hatalmas siker lett. Nemcsak a zenéjükkel, hanem a megjelenésükkel is sokkolták a világot. Amire sokszor egy kis polgárpukkasztással rá is tettek egy lapáttal. Az elsők között elkészült klipjüket, a Girls on Filmet egyetlen csatorna sem merte főműsoridőben játszani. Ilyen debütálásra szinte senki sem számított, a Girls on Film mellett nagyot szólt a Planet Earth, a Careless Memories és a Nightboat is. A világsikerre egy évet kellett várniuk, az 1982-es Rio nagylemez minden várakozásukat felülmúlva teljesített. Egy újabb angol banda született, amelynek sikerült meghódítania Amerikát is. Második lemezes tengeren inneni előadóként amerikai stadionokban játszani elképesztő nagy dolog a mai napig. Pedig a recept nem volt bonyolult, csak olyan slágerek kellettek hozzá, mint a Hungry Like a Wolf, a Save a Prayer, a Rio. Mondjuk azt sem árt megemlíteni, hogy a csapat tagjai elnyerték a szépfiúk-státust is. Ez és ösztönös tehetségük mellett John Taylor basszusalapjai, Nick Rhodes folyamatos kísérletezései az elektronikával, Andy Taylor virtuozitása a gitárokkal, Roger Taylor ritmusérzéke és Simon LeBon hangja a legnagyobbak közé tudta emelni őket.
Sikerük 1986-ig töretlen volt, majd a Duran Duran kettévált, Arcadia és Power Station névvel folytatták. E nem túl sikeres formációkból aztán újjáalakult a Duran Duran, az eredeti tagokból mára Roger és John Taylor, illetve Nick Rhodes és Simon LeBon maradtak. Ez is az egyik fontos kovásza a zenekarnak: a folyamatos képesség a megújulásra és az, hogy ügyesen lavíroztak a stílusok között. Nem vetették meg Andy Warhol vagy David Lynch barátságát, de tudtak írni diszkóslágereket is. A \'86-os krach után nem sokan hihették, hogy olyan albumokat fognak még kiadni, mint a Notorius, a Big Thing, a nagy visszatérést jelentő Wedding Album, aztán az Astronaut és a többi, egészen a Paper Godsig. Zenéjük több generációra volt hatással globálisan. Stílusuk nehezen besorolható, mindig meg tudják előzni az aktuális divathullámokat, ha nem épp ők gerjesztik azokat.
Többek között a felsoroltak miatt is vállalkoztam arra, hogy lesz, ami lesz, megnézem őket Zágrábban. A zenekar pontban negyed tízkor lépett a színpadra, a dögös, turné- és lemezcímadó Paper Gods után jött a ’84-ben megjelent Arenán található Wild Boys, amire aztán máris robbant a közönség. A zenekar olyan természetességgel és lazasággal tolta a 33 éves dalt, hogy nem maradt ülve a lelátókon senki. Látszott rajtuk, hogy élvezik a built.
Minden percre akadt egy világsláger, a Hungry Like a Wolf és a James Bond-filmbetétdal, View to a Kill után jött a személyes kedvencem, a Come Undone. Amely dalban az Andy Taylort már jó néhány éve helyettesítő Dominic Brown gitáros megmutathatta, miért is választották őt csapattagnak. Brown a fellépéseken a szerénység és a szakmai tudás valóságos szimbóluma, pont annyit tesz hozzá, amennyit kell. De Anna Ross és Erin Stevenson vokalistákat és a szaxofonos Simon Willescroft sem hagynám ki a dicsérendő közreműködők sorából, remek és elismert sessionzenészek ők is.
A setlist egyébként elég eklektikusra sikeredett, a Paper Gods mellett természetesen a Rio című album dominált. Szerencsére elhangoztak olyan csemegék is, mint a Big Thing I Don’t Want Your Love-ja, vagy az 1995-ös Thank You nagy slágere, a White Lines. Nem maradt ki a Save a Prayer, a Notorius és a Sunrise sem.
A közönség szinte az összes slágert kivülről fújta, nem csak a Riót vagy a Girls on Filmet, hanem a Hold Back The Raint vagy az utolsó lemezük nagy slágerét, a Last Night in the Cityt is. A koncert csúcspontja egyértelműen a Wedding Albumról játszott Ordinary World volt, amit Simon LeBon minden olyan embernek ajánlott, aki már veszített el valakit az életében. Ő maga a nemrég elhunyt édesanyjáról emlékezett meg a szám előtt.
A szomorúbb perceket az állandóan mosolygó John Taylor hamar feloldotta, bőgőzése, megjelenése, lazasága a mai napig unikummá teszi őt a színpadon. Simon hallhatóan megfázva lépett a színpadra, de szinte egyetlen hangot sem vétett, Rhodes pedig szokása szerint ki sem látszott a szintijei mögül. Bár a durván másfél óra játékidőt keveselltem, mégsem maradt bennem hiányérzet. Ilyen profi produkciót sajnos ritkán látni. A show-elemek hiánya és a kivetítő egyszerűsége ellenére sem. Őszintén örültem, hogy végre olyan együttest láthatok, akik zenélni jöttek, és nem bohóckodni.
Ismerve a csapatot a következő lemezük is a helyén lesz, ebben egészen biztos vagyok. Olyan a Duran Duran, mint a jó bor, idővel nemesedik, és bár tudom, sokaknak egyenlők ők a nyolcvanas évek diszkódalaival, mégis érdemes újabb lemezeikkel is próbát tenni. Nagyon sajnálom, hogy lassan az összes kedvenc zenekaromért külföldre kell utaznom, a Duran Duran esetében ezt mégsem bánom, sőt bármikor újra megtenném, gondolkodás nélkül. Meggyőződésem, hogy a zenekar neve egyet jelent a minőséggel. Ahogy a koncert után az arcokat figyeltem, nagyon úgy tűnt: ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül.
