Ha a baljós jelekre fittyet hányva eddig csak legyintett a vészmadarakra, akik szerint a világ a pusztulás felé rohan, semmiképpen se nézze végig a Wolrd Press Photo pályázat győztes képeiből nyílt kiállítást. A Néprajzi Múzeumban bemutatott fotók ugyanis még akkor is a mélybe rántják a nézőt, ha tudatosítja magában, hogy a sajtófotó lényege éppen a konfliktus. Egy kép ebben a kontextusban annál erősebb, minél érzékletesebben mutatja be a megszokott, biztonságos világunkból kiszakadt, váratlan, tragikus vagy felemelő pillanatot. És bár utóbbiból is akadt jó pár, a kiállítás alapján a világ 2016-ban nem az örömről és a katarzisról szólt.
Elég csak megnézni a nagydíjas munkát, Burhan Özbilici, az AP amerikai hírügynökség fotósának képét ahhoz, hogy megértsük, a pusztítás a mindennapok része, nincs menekvés, a rettenet bárhol utolérheti az embert. A török származású fényképész tavaly december 19-i munkája nem ígérkezett túlságosan izgalmasnak: egy kiállítás megnyitóján kellett fotóznia. Az ankarai művészeti galéria azonban hirtelen pokollá változott, amikor Andrej Karlov orosz nagykövet beszéde alatt a testőrség egyik tagja pisztolyt rántott elő, és megölte a diplomatát. A közönség rémülten menekült fedezékbe, Özbilici egy oszlop mögé húzódott, és elkezdett fotózni.
A gyilkos, kezében a fegyverrel, dühösen járkált fel-alá, és közben azt kiabálta: Ne feledjétek Aleppót, ne feledjétek Szíriát! Később kiküldte az embereket a teremből, majd a török különleges egység tagjaival vívott tűzpárbajban meghalt. Kiderült, a férfi szolgálaton kívüli rendőr volt, aki a testőrség tagjának álcázta magát, így jutott be a megnyitóra, hogy ott a nagyköveten álljon bosszút Oroszország szíriai beavatkozásáért. Özbilici képei percek alatt bejárták a világhálót, több millióan láthatták testközelből a merénylőt.
És éppen ez volt a legfőbb ok, amiért a World Press zsűrijében komoly vita alakult ki a leghíresebb felvételekről. Stuart Franklin, a zsűri elnöke, a döntés után rögtön el is határolódott a nagydíjas fotótól. Franklin nem mellékesen a világ egyik leghíresebb fényképének készítője, ő fotózta le 1989-ben a Tienanmen téren a tankok elé álló férfit. Ezúttal úgy vélte, Özbilici munkája hőst farag egy terroristából, és a kép körüli médiafelhajtás hasonló tettek elkövetésére buzdíthat. A bíráló bizottság egy másik tagja, Joao Silva eltérő véleményen volt: „Úgy látom, hogy a világ egy szakadék széle felé menetel. Ez a kép számomra arról szól, ami Európában, Amerikában, a Távol-Keleten, a Közel-Keleten és Szíriában folyik. Ez a gyűlölet arca.” A fotós csak annyit mondott a képekről, ő csak végezte a munkáját, ha nem így tesz, utólag azt kérdeznék tőle, miért nem fotózott.
A gyűlöletnek azonban nem csak egy arca van. A kiállításon Szíriától a Fülöp-szigetekig, a Földközi-tengertől az Egyesült Államokig követhetjük nyomon az emberi pusztítás nyomait. A különféle kategóriák (amelyekben egyedi és sorozatképeket külön díjaznak) nyertesei szinte kivétel nélkül a velünk élő borzalomra reagálnak. És a képeik jelentős része a jelen mellett a jövő apokaliptikus üzenetét is magában hordozza azzal, hogy elsősorban a gyermekekre koncentrál, óhatatlanul is feltéve a kérdést: mi lesz a világból, ha a legártatlanabbak is ennyit szenvednek? Az édesanyja karjában fekvő sebesült kisgyermek Kabulból; Moszul ostroma alatt az utcán zokogó, kétségbeesett kislány; a drogdílerek ellen hirdetett háborúban meggyilkolt apját sirató árva; egy légitámadásban megsebesült, fájdalmas mozdulatba dermedt, törmelékkel és vérrel borított szíriai kisfiú; egy észak-iraki menekülttáborban fekvő lány, akit édesanyja próbál megnyugtatni, de egy simogatás aligha feledtetheti az Iszlám Állam által elkövetett borzalmakat.
És a sor hosszan folytatható, az ukrajnai konfliktustól, a menekültválságon át a zikavírus miatt kisfejűséggel született csecsemőkig. Még a fegyveres konfliktusoktól, nyomortól és betegségektől távol, egy kínai tornásziskola növendékeiről készült kép is különös nyomot hagy az emberben, mintha a lábujjaikat edző lányok tekintetében is ott rejtőzne a reménytelenség. Ami a tárlat végére a mi szemünkbe is beköltözhet. A kiállítás után kicsit úgy érezhetjük, a világ most épp olyan, mint Valerij Melnyikov orosz fotós díjnyertes ukrajnai felvétele. A képen egy égő házból kirohanó nőt és egy, a romok felé tekintő férfit látunk. A menekülő nő arca még csak rémületről sem árulkodik, a szenvedés természetessége tükröződik róla.
Nincs ez másként a természetfotók esetében sem. Bár a sorozatával harmadik díjat nyert Máté Bence bámulatos képein az állatvilág emberi pusztítástól független időtlensége és állandósága jelenik meg, a díjnyertes felvételek már legyilkolt orrszarvút és halászhálóba akadt teknőst ábrázolnak, jelezve, hogy beavatkozásunk az élővilág rendjébe végzetes következményekkel jár.
Csupán néhány kép hozhat enyhülést. A korábban a kihalás szélére sodort pandák megmentéséért folytatott küzdelmet dokumentáló sorozat például, amely a fentiekkel ellentétes folyamatban az élet naposabb oldaláról tudósít. De a spanyolországi Ibi városában évente megrendezett álpuccs képsorai is bizakodásra adhatnak okot. A település lakói minden december 28-án két táborra szakadnak, a hatalmat magukhoz ragadó „lisztesekre”, akik képtelen törvényeket hoznak, és felforgatják a város életét, és a rendet helyre állítani kívánó ellenzékiekre. A felek tojással, liszttel és petárdákkal esnek egymásnak, a nap végére összegyűlt köztéri büntetéseket jótékony célra ajánlják fel. Az emberbaráti anarchia gyönyörűen példázza, milyen nehéz manapság megkülönböztetni a normalitást a hatalom őrületétől.
– A látogatók egy kicsit más emberként lépnek ki a kiállításról – fogalmazott lapunknak Révész Tamás fotóművész, a tárlat magyarországi szervezője. – Aki végignézi a képeket, jobban megismeri a világot, az életet maga körül, és sokkal nagyobb empátiával viseltetik majd minden konfliktus iránt, legyen szó a szegénységről, háborúkról vagy a menekültekről.
A szervező elmondta, a World Press szakemberei a díjazás előtt rendkívül szigorúan leellenőrzik a képeket, hogy történt-e bármilyen változtatás azokon. Vagyis, hogy a fotósok nem utólagos módosításokkal érték el a kívánt hatást, sőt, független bizottságok azt is vizsgálják, vajon a riporter tényleg járt-e azon a helyszínen, ahol állítása szerint a fotó készült. Erre azért is van szükség, mert az elmúlt években több hamisított alkotás is bekerült a legjobbak közé. Most azonban mindenki hihet a szemének, hangsúlyozta Révész Tamás, a kiállításon a valóságot láthatjuk.
A World Press Photo idei tárlata Máté Bence Láthatatlanul című, 36 természetfotót felvonultató kísérő kiállításával együtt október 23-ig látható.
