A gyűlöletnek azonban nem csak egy arca van. A kiállításon Szíriától a Fülöp-szigetekig, a Földközi-tengertől az Egyesült Államokig követhetjük nyomon az emberi pusztítás nyomait. A különféle kategóriák (amelyekben egyedi és sorozatképeket külön díjaznak) nyertesei szinte kivétel nélkül a velünk élő borzalomra reagálnak. És a képeik jelentős része a jelen mellett a jövő apokaliptikus üzenetét is magában hordozza azzal, hogy elsősorban a gyermekekre koncentrál, óhatatlanul is feltéve a kérdést: mi lesz a világból, ha a legártatlanabbak is ennyit szenvednek? Az édesanyja karjában fekvő sebesült kisgyermek Kabulból; Moszul ostroma alatt az utcán zokogó, kétségbeesett kislány; a drogdílerek ellen hirdetett háborúban meggyilkolt apját sirató árva; egy légitámadásban megsebesült, fájdalmas mozdulatba dermedt, törmelékkel és vérrel borított szíriai kisfiú; egy észak-iraki menekülttáborban fekvő lány, akit édesanyja próbál megnyugtatni, de egy simogatás aligha feledtetheti az Iszlám Állam által elkövetett borzalmakat.
És a sor hosszan folytatható, az ukrajnai konfliktustól, a menekültválságon át a zikavírus miatt kisfejűséggel született csecsemőkig. Még a fegyveres konfliktusoktól, nyomortól és betegségektől távol, egy kínai tornásziskola növendékeiről készült kép is különös nyomot hagy az emberben, mintha a lábujjaikat edző lányok tekintetében is ott rejtőzne a reménytelenség. Ami a tárlat végére a mi szemünkbe is beköltözhet. A kiállítás után kicsit úgy érezhetjük, a világ most épp olyan, mint Valerij Melnyikov orosz fotós díjnyertes ukrajnai felvétele. A képen egy égő házból kirohanó nőt és egy, a romok felé tekintő férfit látunk. A menekülő nő arca még csak rémületről sem árulkodik, a szenvedés természetessége tükröződik róla.
