Sztereotípiákkal színezte ki a Bánk bánt Vidnyánszky Attila

Az Erkel Színház előadásában a szereplők egy része saját énekhangjával küzd.

A rendezés biztosra megy: a legkevésbé sem próbál a jelenlévőkhöz szólni. Vidnyánszky Bánk bánja unalmas, sztereotípiákat sulykoló történelmi tabló, amely a kötelező olvasmányok dohos hangulatát juttatja eszünkbe: bár tudjuk, hogy a cél nemes, ami a színen történik, a legkevésbé sem szólít meg bennünket. A díszlet (díszlettervező: Olekszandr Bilozub) egy ódon várfal előtti és egy üvegfal mögötti tér kettőse. Az egyik oldalon hatalmas prémek, varkocsok, honfoglalás kori jelmezek, tarsolylemezek, kokárdák, és előkerül egy legújabb kori tüntetési kellék, a horgászbotra erősített piros-fehér-zöld lobogó is. A másik oldalon, élükön a madámnak öltözött Gertrúddal, az idegenek, akik csodaszarvast vacsoráznak, kihívó ruházatuk, viselkedésük homoszexualitást és prostitúciót sejtet, szemben a szigorú és darabos mozgású magyar urakkal (jelmeztervező: Nagy Viktória, koreográfia: Könczei Árpád). Klisék sora bukkan fel: Bánk bán az élet nagy kérdésein egy hamleti koponyával a kezében mereng el egy útjelző tábla alatt, jóval a vízbe fulladás előtt látványosan behozzák a két koporsót, Szent Erzsébet már kislányként is rózsákkal sétál, Gertrúd pedig egy jól látható tőrrel a derekán érkezik a Bánkkal közös jelenetre – tudják, mint az a bizonyos puska, amelyik úgyis el fog sülni.

Vidnyánszky legújabb Bánk bánja ezzel együtt sem botrányosan rossz, inkább csak érdektelen marad: egy helyben toporog, így aztán nem is hozhat igazi katarzist.