Makk Károly, a magyar mozgókép mestere, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke életének 92. évében, augusztus 30-án hunyt el. Temetését szombaton tartották Budapesten, a Fiumei úti sírkertben.
„Néhány remekműve filmtörténeti klasszikus, és velük is előáll az a varázslat, hogy minden kockájuk él, ma is él” – idézett Nagy-Kálózy Eszter színművész Konrád György egy korábbi szövegéből a temetésen.
„Soha nem ítélkeztél, mindig megértésre buzdítottál mindenkit” – emlékezett Tarr Béla filmrendező, akinek gyászbeszédét Haumann Péter színész olvasta fel a búcsúztatáson. „Feltűrted az inged ujját és nekiláttál, hogy láttasd az emberi természet lényegét, az emberi konfliktusokat, vágyakat, azoknak kudarcba fulladását vagy megvalósulását. Mirólunk csináltál filmeket. Az esendőségünkről, a nagyravágyásunkról, álmainkról. A magyar filmtörténet és a magyar filmrendezők nagy csapata szegényes lenne Makk Károly nélkül, aki felnevelte a magyar film új meg új nemzedékét, mindig bátorított mindenkit, hogy merje használni a fantáziáját. Igazi mester voltál, filmjeidben, gondolkodásodban és az élet élvezetében. Makk Károly ragaszkodott a humanista értékekhez, örökös kutató volt, aki mindig kereste azt a belső békét, ami minden embernek kijár, és azt mindig tudta, hogy a szabadság létfontosságú életelem” – írta a rendező.
Káel Csaba filmrendező, Makk Károly egykori tanítványa így emlékezett: „A Színház- és Filmművészeti Főiskolán ha valami bonyolult és sürgős problémát vetettünk fel neked, mindig az volt a bölcs tanácsod: atya, nyugalom, majd az élet megoldja. Az egyetlen dolog, amit az élet nem old meg, hogy nélküled kell folytatnunk, és nincs már közöttünk varázslatos személyiséged, kifinomult ízlésed, az emberi kapcsolatok mélységeit kutató empátiád és káprázatos intelligenciád, aminek erejével oly sokszor segítettél nekünk. Segítettél élni és túlélni, a Liliomfival az ötvenes éveket, a Szerelemmel a hetveneseket, az Egymásra nézvével segítettél felfedezni belső szabadságunkat.”
