Százhuszonöt éve egy elfeledett divattörténeti fordulat történt. 1892. szeptember 20-án Herminie Cadolle, egy francia fűzőkészítő szabadalmaztatta az első olyan női fehérneműt, amely modern melltartónak tekinthető. A kalandos életű hölgy részt vett az anarchista mozgalomban, sőt az 1870-es párizsi kommünben is, emiatt kellett Argentínába emigrálnia, majd Párizsba hazatérve ruhaboltot nyitott. Ennek kirakatában tette közszemlére az 1889-es világkiállítás során le bien-etre (kényelem) névre keresztelt kétrészes alkotását, amelynek alsó része fűző volt, a felső pedig vállpántokkal támogatta a mellet. A felső részt hamarosan soutien-gorge néven (a régies kifejezés szó szerint azt jelenti: támasz a kebelnek) önállóan is forgalmazni kezdte, francia nyelven ma is így hívják a melltartót. Ügyfelei között királynők és arisztokraták voltak, sőt a híres kémnő, Mata Hari is a szalonjában vásárolt.
Az intim ruhadarab története kibogozhatatlanul összefonódik a divattal és a nők társadalmi helyzetével. Az öltözködés történetében már a kezdet kezdetén elváltak egymástól a praktikus szempontok és az aktuális szépségeszmény diktálta követelmények. Attól függően, hogy a hölgyek mit akartak magukból megmutatni, hol a dekoltázst, hol a derekat hangsúlyozták, derekukat halcsont-, bőr-, fa- vagy fémmerevítők börtönébe kényszerítették, mellüket pedig leszorították vagy kitömték.
A XIX. század során az öntudatra ébredő nők egyre hangosabban követelték jogaikat, a szabadságot. Abba is beleuntak, hogy előírják számukra, mit szabad viselniük és mit nem, és fellázadtak a rájuk kényszerített míder ellen. Mivel a fűző le- és felvétele hosszadalmas folyamat volt, az erkölcsösség szimbóluma is lett, emellett, mivel semmilyen munkát nem lehetett benne végezni, a hölgyek társadalmi állásáról is árulkodott. A vállpánt nélküli merev fűző, a corset könyörtelenül összenyomta a testet, viselésének veszélyeire – tartós légszomj, ájulás, a belső szervek károsodása – az orvostudomány fel is hívta a figyelmet, de a hölgyek alakjuk vékonyítását az egészségüknél előbbre valónak tartották. Ráadásul ahhoz, hogy bepréseljék testüket a ruhadarabba, szobalányokra, komornákra volt szükség, amint ami Erzsébet királynénk – Sisi – történetéből is tudható. Változott a női divat is, amivel összeegyeztethetetlen volt a míder.
Mindenesetre a divattörténet feljegyezte az amerikai Marie Tucek nevét is, aki 1893-ban, elhagyva a fűző többi részét, két kosarat szerkesztett, ezeket hátul pánttal és kapoccsal kötötte össze. Azonban hiába pattant ki fejéből a zseniális ötlet, amelyet szabadalmaztatott is, Tucek asszony nem rendelkezett jó üzleti érzékkel, portékáját neki magának nem sikerült eladnia. Az új kebelformálót hamarosan brassiere néven kezdték emlegetni, a kifejezés azt követően terjedt el széles körben, hogy a ma is létező Vogue magazin is használni kezdte. 1911-ben az Oxford szótárba is bekerült, majd lerövidült, ma már csak bra formában használják.
Aztán itt van Mary Phelps Jacob, aki gazdag amerikai család lánya volt. Ő 1913-ban egy New York-i társasági összejövetelre készült, ám finom szatén estélyi ruháján át kirajzolódott halcsont fűzője. Szobalánya segítségével két szatén zsebkendőből és selyemszalagból melltartót rögtönzött, amely meghagyta a melleket a maguk természetes formájában. Találmánya iránt egyre többen érdeklődtek, így 1914-ben szabadalmaztatta, majd 1500 dollárért eladta a Warner Brothers Corset Companynak, a társaság pedig a következő 30 évben több mint 15 millió dollárt keresett vele.
Arra azonban az orosz származású Ida Rosenthal ébredt rá, hogy nem minden nőnek kényelmes az egyen méret, ő kezdett különböző nagyságú kosarakat gyártani. Az ötvenes években a hegyes „rakétamelltartó” volt divatban, leghíresebb propagálói Elizabeth Taylor és Jayne Mansfield voltak. Ezt a fazont 1990-ben hozta vissza Madonna, aki koncertkörútján egy Jean Paul Gaultier által tervezett exkluzív alsóneműben lépett a színpadra. A hatvanas évek feminista mozgalma „Le a cicifixekkel!” jelszóval megtagadta és nőellenesnek kiáltotta ki a fehérneműt, e korszak védjegye a vékony, fiús modell, Twiggy volt. A kilencvenes években előtérbe kerültek a természetes alapanyagból készült nőies formák csipkével vagy anélkül, szilikon- vagy kivehető habszivacs betéttel, a DuPont cég által feltalált lycra anyagokból.
Visszatérve Herminie Cadolle történetéhez, ő és boltja 1911-ben költözött a párizsi Cambon utcába. Ez a hely utólag is tökéletes helyszínnek bizonyult, hiszen ezen a környéken élt az eleganciát kedvelő párizsi felső osztály, és mindössze pár lépésre található a Vendôme tértől és a luxus francia fellegvárától, a Faubourg Saint-Honoré-tól. A bolt ma is viseli az alapító nevét, és már az ötödik generáció vezeti a csúcsokra a női divat eme szegmensét. Akinek tehát jó ízlése vagy sznobizmusa mellé vastag pénztárca is adatott, nyugodtan keresse fel a Cambon 4-et.
Cadolle asszony 1926-ban elhunyt, de előtte méltó szomszédot kapott. A Cambon utcában 1925-ben telepedett le a női divat másik nagy megújítója, a kényelmes és egyszerű elegancia új stílusát meghonosító Coco Chanel. Ami azonban már másik történet.
Ötszáz éves lelet Tirolban
Az Innsbrucki Egyetem kutatói öt éve Beatrix Nutz professzor irányításával ötszáz évvel ezelőtt lezárt szobákat vizsgáltak át a tiroli Lengberg-kastély déli szárnyában, és kiderült, hogy a nedvesség hiányának köszönhetően épen megőrződtek a helyiségekben hagyott szerves anyagok. Több száz textíliát fedeztek fel, köztük igen jó állapotban fennmaradó ruhaneműt. A leletek között szerepelnek fűzők, találtak négy melltartót, valamint olyan alsóneműt is, amely kísértetiesen emlékeztet a mai megkötős bikinialsóra.
