A Katona József Színház a közélet ütőerén tartja az ujját. Előadásai az absztrakció különböző szintjein ugyan, de egyaránt aktuális társadalmi problémákra reflektálnak. A darabválasztások nagy része érzékenységről és jó ízlésről, az értelmezések pedig megfelelő arányérzékről tanúskodnak. A hatásról mindent elmond, hogy az előző évadban az előadások átlagosan 106,5 százalékos nézettséggel mentek.
Az aktualitások természetesen indulatokat gerjesztenek, így a Katona sem kerülhette el a botrányokat. A Szögi Lajos tiszavasvári tanár kegyetlen meggyilkolását feldolgozó Az olaszliszkai című előadásuk egy kiragadott – Gyurcsány Ferenc hírhedt sorait idéző – mondat miatt vált mindazok céltáblájává, akik anélkül ítélték el a produkciót, hogy egyáltalán megnézték volna. Pintér Béla darabja, a világklasszis sportoló és a vidéki város polgármestere feleségének viszonyát elbeszélő A bajnok pedig azzal okozott komoly sajtóbotrányt, hogy történetében felidéz egy fideszes politikusról szóló pletykát.
Ám míg a felhorkanások csupán hetekig visszhangoznak, az előadások akár évekig is műsoron lesznek még, bizonyítva a színházi reflexió létjogosultságát. A Katona társadalmi küldetésének jelentőségét azonban paradox módon nem a sikerek, hanem egy kudarc kapcsán mérhetjük fel igazán. Múlt pénteken mutatták be a Kamrában Lucy Kirkwood Munkavégzés során nem biztonságos (eredetileg: NSFW, vagyis Not Safe For Work) című darabját. A produkció, mintha csak keserű travesztia lenne, tökéletesen alkalmas rá, hogy mondatról mondatra tegye nevetség tárgyává a színház eddigi teljesítményét. A végeredmény persze nem visszavonhatatlanul tragikus, hiszen ez a darab, legyen bármilyen ünnepelt is a szerzője Londonban, még egy kevésbé nívós színház renoméját sem lenne képes tönkretenni, az előadás félresiklott kérdésfelvetései ráadásul szinte tételszerűen mutatnak rá, hogy miért fontos a közönségnek egy olyan intézmény, mint a Katona.
Az előadás története több szállal kötődik a fent idézett botrányokhoz. Máté Gábor, a Katona igazgatója, a Munkavégzés során nem biztonságos rendezője a magyar társadalom jelenlegi lelkiállapotáért legalább felerészben a sajtót tartja felelősnek. Egyebek között azokat újságírókat, akik személyeskedő bulvárszenzációt kreáltak a fontos kérdéseket feszegető produkciókból. A fiatal brit szerző darabjának kiválasztásában így személyes motivációt is felfedezhetünk, ami, ez esetben legalábbis, nem feltétlenül segítette az előadást abban, hogy a kisszerű konfliktusoknál messzebbre tekintve érvényes problémafelvetéssel reagáljon a közélet állapotára.
A Munkavégzés során nem biztonságos a sajtó működésének – a bivalyerős reflektorok ellenére is – árnyékos oldalát igyekszik bemutatni a közönségnek. A színpad, mint egy divatmodellek és állatkerti vadak bemutatására egyaránt alkalmas kifutó, a Kamra kettéosztott nézőterének közepén kapott helyet. Az első részben a Doghouse nevű fiktív szoftpornólap szerkesztőségében járunk, a falakon meztelen nőkkel teli címlapok, a berendezés a trendi lazaságtól a klasszikus visszafogottságig húz nyugtalanító ívet. Akárcsak az újságírók és az ő eleinte teljesen érdektelen konfliktusaik. Charlotte (Rujder Vivien) egy puffban heverve Apple Macbookon pötyög, a virtigli hipszter Rupert (Tasnádi Bence) arról panaszkodik, hogy régen többet biliárdoztak a szerkesztőségben, mindeközben a régi vágású szerkesztő, Aidan (Kocsis Gergely) tekintélyt parancsoló íróasztala mögött a nyomtatott lapok túlélését ünnepli, a bizonytalanul ügyetlenkedő Sam (Dér Zsolt) pedig naivitásával kelt nosztalgiát egy talán sosem volt régi ethosz iránt.
Aztán beüt a ménkű: az egyik címlaplányról kiderül, hogy még csak tizennégy éves. Apja (Takátsy Péter) bosszút esküszik, tönkre akarja tenni a szerkesztőt, hogy a világ végre megértse, milyen undorítóan működik a média. Mit tehet a bulvár áldozata, és hogyan őrli fel az embert a sajtóbotrány – teszi fel a kérdést Lucy Kirkwood, ennél tovább azonban sajnos nem merészkedik, Máté Gábor pedig mindössze üres gegekkel turbózza fel a szöveget – Varga Bálint fordító munkáját.
A második rész a Doghouse ellentettje, a posztmodern nő lapjaként harsányan mai Electra szerkesztőjének irodájában játszódik. Ide érkezik a Doghouse-botrány bűnbakjaként kirúgott, összetört Sam, hogy állásra jelentkezzen. Miranda (Pelsőczy Réka) igyekszik feltárni előtte az öntudatos nőket célzó magazin működési módját. Egyórás performansza azonban nem más, mint az első részben látott apró gegek felfújt változata, ugyanolyan üres és semmitmondó, de legalább jó hosszú. Amikor pedig unalmunkban kétségbeesve magyarázat után kutatunk, jobb híján Samig jutunk el, az ő sorsa lehet az a példázat, amelyben a szerző és a rendező ráhúzza a vizes lepedőt a sajtóra.
A lelkes és romlatlan fiú szép lassan korrumpálódik és prostituálódik, amíg a démoni médiagépezet teljesen fel nem falja a lelkét. Ezek a közhelyek önértékükön sem mondanak semmi újat, de ha tekintetbe vesszük, hogy az elmúlt években már kénytelenek voltunk végignézni, ahogy a kormány felfalja a hazai sajtótermékek nagy részét, ahogy a dicstelen területfoglalás szereplői a paródiáig fokozva korrumpálódnak és prostituálódnak, és ahogy minderre már a közönség is csupán egy fásult félmosollyal reagál, akkor az előadás elveszíti maradék jelentését is.
És ami marad, az csupán néhány fedetlen női mell erős megvilágításban, egy rakás egészségügyi és piperecucc – a női magazin teszttermékei – és az érdektelen szövegben, mint egy ezerszer megjárt, unalmas térben lézengő szereplők. Talán csak a szerkesztőt játszó Kocsis Gergelynek és a felháborodott apát megszemélyesítő Takátsy Péternek van lehetősége rá, hogy megpróbáljon felépíteni egy hiteles karaktert. Dér Zsolt a központi figuraként is érthető Sam bőrében olyan, mint egy tanácstalan kisfiú egy XXL-es kabátban, alig látszik ki belőle, és lépten-nyomon megbotlik a túlméretes anyagban. Rujder Vivien inkonzisztens játékát látva mintha a próbák egy korai szakaszába lestünk volna be, amikor még minden képlékeny és válaszokra vár. Pelsőczy Réka megadja a válaszokat, amitől néha még a szavunk is elakad, így nehezen találjuk meg a megfelelő kérdéseket. A női magazin szerkesztőjét látva nehéz eldönteni, hogy ez ördögi tréfa vagy valóban komolyan gondolták. A legzavarbaejtőbb mégis Tasnádi Bence játéka. A fiatal színész korábban egyebek mellett Az olaszliszkai egyik vádlottjaként nyújtott valóban katartikus alakítást, most azonban mintha egy rossz Benny Hill-paródiát igyekezne színpadra állítani.
A darab eredeti, 2012-es bemutatója kapcsán a The Guardian kritikusa azt írta, több vadságot szeretett volna látni a kézzelfogható felháborodáson túl. És a jellemzés az óhaj második felében tökéletesen illik a Katona bemutatójára is. Érthető, hogy a személyét érintő, gyakran nemtelen támadások miatt Máté Gábor dühös a (bulvár)sajtóra, ám ez önmagában még nem elegendő indíték. Amikor ennyire egyértelmű a harag, akkor az óhatatlanul is rátelepszik az előadásra, agyonnyomva a színészeket és a közönséget egyaránt. A Katona előadásai legtöbbször az értelmezések sokszínű játékát nyitják meg a nézők számára, kritika tárgyává téve a hatalmi szóval kihirdetett végső igazságokat. Most azonban éppen ők sulykolják az egyértelmű üzenetet, amely ráadásul végső soron nem több egy időszerűtlen dühkitörésnél.
Van, amikor az anakronizmus az általános értékek felmutatásában a kritika eszköze lehet, a Munkavégzés során nem biztonságos esetében azonban mindez csak egy rossz döntésről árulkodik. Ez a kudarc ugyanakkor rámutat arra, hogy a Katona miért nem engedheti meg magának az ilyen produkciókat: a közönségnek szüksége van a színház érvényes reflexióira.
