„Jobboldali fasiszták” – ez a rágalom bizonyos körökben a mai napig él a Római iskola festőiről. Legalábbis egy művészettörténész barátom szerint, akivel még nyáron arról beszélgettünk, milyen szégyenletes kavarás folyt Aba-Novák Vilmos székesfehérvári kiállításának megnyitója körül. Ő nem csodálkozott: Aba-Novák is tagja volt ugyanis a Római iskolának, s mint ilyennek, „kijárt” a botrány. Pedig a magyar állam nem azért hirdetett a római Magyar Akadémia alapításának évétől, 1928-tól fiatal művészeknek római ösztöndíjat, hogy Mussolini beszédeit tanulmányozzák: az akadémia kurátora, Gerevich Tibor művészettörténész inkább az itáliai művészet − a régi és új – irányába szerette volna terelgetni őket, hogy lássák, a német és a francia műtermeken, galériákon túl is volt-van élet.
A Kogart művészettörténésze, Fertőszögi Péter a Római iskola alkotóiról ennél jóval árnyaltabban fogalmazott nemrég. „A két világháború között az erős katolikus egyház freskók és oltárképek megfestetésével nagyon jól tudta a Római iskola nagymestereit a saját céljaira használni, ezért kellett a későbbiek során megbűnhődniük. A második világháború után indexre kerültek, klerikális művészeknek nyilvánították őket, s nem kaptak megjelenési lehetőséget. Patkó Károly vagy Aba-Novák Vilmos ezt már nem élte meg, ők a második világháború idején meghaltak. Ez a bélyeg nagyon lassan halványodik: a Római iskoláról a mai napig nem beszél úgy a művészettudomány, ahogy az a minőségében megilletné.” Fertőszögi Péter fejtegetése persze nem egy elméleti diskurzus során hangzott el, hanem a Várkert Bazár január 14-ig látható kiállítása, az Ég és Föld között minapi megnyitóján. A korábban Debrecenben, Győrben és Kolozsváron bemutatott tárlat apropója a reformáció 500. évfordulója, így első terme, amely a Római iskolával indul, akár formabontónak is nevezhető: Aba-Novák vagy Molnár C. Pál művészetét átjárja a katolicizmus. De hát a hitvallás közös, s a kiállítás szempontjából valójában nem számít, hogy például az özönvíz története katolikus, protestáns vagy zsidó művészt inspirált-e. (És sokkal könnyebben értelmezhető is, mint például a brit képzőművész páros, Gilbert és George muszlim nőket ábrázoló képe a Luther és az avantgárd című kiállításon Wittenberg régi börtönében.)
A XVIII−XIX. századig magától értetődő volt, hogy a művészeti alkotások egy része szakrális, spirituális indíttatású, de hogy ma mennyire könnyű vagy nehéz művészként – vagy egyáltalán − a hitet megvallani, akár alkotásokon keresztül is, erről megoszlanak a vélemények. A fiatal képzőművész, Polgár Botond szerint – aki a rabbinikus legendák csábító démona, Lillith szobrával van jelen a kiállításon – a hitvallásban semmilyen nehézség sincs, legalábbis neki magától értetődő. Más kérdés, hogy egy alkotót a műteremben legalább kétféle, a fogalmi és a plasztikai gondolkodás irányít − azaz arra is törekszik, hogy ne a jó szándékú középszernél kössön ki az alkotói folyamat végén. Kókai-Nagy Viktor református lelkész – a kiállításhoz kapcsolódó album, A Biblia mindenkié társszerkesztője − szerint viszont Magyarországon a szocializmus idején elvették az emberektől a jogot, hogy szabadon beszéljenek a hitükről, s valójában ma is tabutéma nálunk, szemben Kelet- és Nyugat-Európával. „Plakátszinten persze beszélnek róla, de valójában nem tudjuk, a vezetőink vallásosak-e, s ha igen, milyen vallásúak, járnak-e rendszeresen templomba vagy sem. Erről például Németországban magától értetődő beszélni, még a kancellár, Angela Merkel is felvállalja a hitét nyilvános beszélgetéseken.”
Fertőszögi Péter szerint a nehézség több forrásból fakadhat: egyrészt a szocializmus rányomta a bélyegét arra, hogy lehetett-e egyházi alkotást csinálni vagy sem. Másrészt problémát jelenthet, ha egy-egy téma – a kiállítás esetében a Biblia – a művészi minőségnél fontosabbá válik. „Egy középszerű művésznél a téma a hangsúlyosabb, amelyet inkább illusztrál. A nagymesternél, az igazi művésznél viszont a téma inspiráció, egy alapvető gondolat, amit olyan magas szinten tud kifejezni, hogy a mű túlmutat a témán, s önálló műalkotássá válik.”
Abban mindenesetre kételkedem, hogy a kurátoroknak nehézséget jelentett volna megrendezni a kiállítást: Csernus Tibor, Szalay Lajos, Kondor Béla, Borsos Miklós, Tóth Menyhért vagy Péreli Zsuzsa ugyanis egytől egyig nagymester, műveik – amelyek egy része a Kogart gyűjteményét gyarapítja – nemcsak bibliai betűkből, hanem eleven lélektől inspiráltak. Nem is ütköztem meg azon, mikor a kiállítás bejárásakor Kókai-Nagy Viktor azon morfondírozott: a képek tiszteletének tilalmát a protestáns egyházak talán túl szigorúan vették.
