Pozsonyban varázsolt a különc szintipop-szupersztár

Gary Numan a Majestic klubban többezres tömeg előtt bizonyította, hogy még mindig ütnek a dalai.

Kedd este adott telt házas koncertet a pozsonyi Majestic klubban a szintipop nagy öregje Gary Anthony James Webb, közismertebb nevén Gary Numan. A nyugat-londoni születésű androgün különc példaképei között olyan nevek sorakoznak mint Brian Eno, Brian Ferry, David Bowie, s bár ő maga a kezdeti zenei lépéseit a post-punk stílusban követte el, viszonylag hamar világossá vált számára, hogy alkotói stílusát Philip K. Dick művei és a moduláris szintetizátorok hangzása fogják meghatározni.

Összeférhetetlensége, konzervatív politikai nézetei egyaránt kizárták abból a közegből, ami olyan szárnyaikat bontogató zenekaroknak adott teret, mint a Depeche Mode, a The Cure vagy a Human League. Talán ez az önkéntes kirekesztettség inspirálta akkoriban olyan, extrém módon minimalista hangzású dalok megírására, mint az Are Friends Electric? Az átütő sikert harmadik, The Pleasure Principle című, 1979-ben megjelent lemeze hozta el Numannak és zenekarának, rajta a Carsszal, ami a mai napig Numan leghíresebb dala. Egy teljes zenei korszakot határozott meg.

Gary Numan a nyolcvanas években is aktív maradt, jó néhány lemezt jelentetett meg, de a korai sikereit már nem tudta megismételni, legalábbis az eladási számok bűvöletében élő kiadók felé semmiképpen sem, rajongói ellenben kitartottak mellette. Így volt ez a keddi koncerten is, ahol pár ezer fanatikus várta a mágust.

Numan és csapata kilenckor kezdett és egy vérprofi, másfél órás misztikus utazásra hívta híveit a dark-electrowave legmélyebb bugyraiba. A dalok java az idei Savage és a 2013-as Splinter című albumokról szólt, de régebbi, áthangszerelt számokat is hallhattunk. A kezdő Ghost Nation, majd a Nine Inch Nails által is feldolgozott 1979-es Metal szinte levitte az ember fejét. A minimál fényhatások és a gyolcsokba öltöztetett zenészek különös vizuális élményt nyújtottak.

A koncert derekán elhangzott dalok, hatásukat és hangzásukat tekintve olyanok voltak, mint Trent Reznor és David Bowie szerelemgyermekei. Súlyos hangzású ipari zene lüktetett a teremben végig, a legnagyobb ugrálást természetesen a Cars, az Are Friend Electric? és a Down in the Park hozta.

Ezek a lassan 40 éves dalok simán kiállták az idő próbáját, a mai szerzeményekkel vegyítve pedig megdöbbentő energiabombát vágtak hozzám a zenészek. Az új dalok közül a Mercy és a My Name is Ruin jelentették a csúcspontot. Árnyalja ugyan az összképet, hogy az alapok java hallhatóan gépről jött, és így volt ez az összes vokállal, néha pedig a szólóénekkel is (igen, Gary néha playback volt). A produkció leggyengébb pontját a dobos vendéglátósba hajló bénázása jelentette, ami egyébként a hangerő miatt nem okozott azért katasztrófát.

Numanre a kilencvenes évek elejéig sokan mondták, hogy egyetlen slágeres előadó, de mára az összes kritikusára sikerült rácáfolnia! Új anyagával bebizonyította, hogy helye van az aktív zenészek között is. Aki kíváncsi egy zenei keretek közé nem zárható, az elveiből semmit sem lefaragó különc világsztárra, az vegye a fáradságot és nézze meg valamelyik következő európai turnéállomásán a csapatot, mert érdemes!