Csodagyerekként emlegették a lapok az 1920-as évek elején. Kezdetben Lakner Bácsi Gyermekszínházában játszott, majd Rákosi Szidi színészképzőjébe járt, 1930-ban a Király Színház előadásain táncolt. Aztán eltűnt a hazai rivaldafényből: a Rhapsody Girls’ Revue tagjaként ázsiai turnékon vett részt Jáván, Szingapúrban, a Fülöp-szigeteken, Burmában, de eljutott Hongkongba és többször Sanghajba is. 1936 nyarán a helyi angol nyelvű sajtó arról írt, hogy Sanghaj egyik legjobb show-műsora látható Ázsia legnagyobb tánctermében, a hot jazz-zel átfűtött Canidrome Gardenben. Turnéi a második világháborúval megszakadtak. 1945-ben meghurcolták, megjárta az Andrássy út 60.-at, fél évre internálták. Meglehet, a magyar Mata Harinak hitték, ám sokkal valószínűbb, hogy egy irigye rágalmazta meg, látva a lakásában a jellegzetes délkelet-ázsiai emléktárgyakat, a fa- és elefántcsont faragványokat. (A kihallgatók rendkívüli érdeklődést mutattak az ingóságai iránt.) Az arisztokrata származású táncosnő, Desewffy Flóra nevét feltehetően végleg elfelejtette volna az utókor, ha ruhatárával egy nap nem keresi fel egy kedves idős hölgy a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumot. S valószínűleg akkor nem születik meg a múzeum Sanghay – Shanghai (Párhuzamos eltérések Kelet és Nyugat között) című, új kiállítása sem, derül ki a két kurátor, Fajcsák Györgyi sinológus és Kelényi Béla tibetológus beszámolójából.
A táskából pompás piros estélyi ruha, csipao (qipao) – más néven chőngszám (cheongsam) – került elő, alkalmi ruhák, köntösök, tunikák, nadrágok, többnyire selyemből, a Távol-Kelet art déco fővárosából, Sanghajból. De volt a táskában japán doboz, indiai retikül és kínai karkötő is, amelynek elefántcsont faragványai az örök élet elixírjét birtokló taoista halhatatlanokat ábrázolják. Desewffy Flóra ázsiai életútja a University of Hongkong könyvtárának köszönhetően rajzolódott meg, körülötte pedig újra élessé váltak az 1920-as, 30-as évek sanghaji magyar kolóniájának az alakjai. Elsőként Hugyecz (Hudec) László építész portréja, aki Sanghaj első felhőkarcolóját tervezte, és épületeivel a Kelet Párizsának is hívott metropolisz art déco arculatát jelentősen meghatározta. Hugyecz 1918-ban, az orosz hadifogságból megszökve érkezett Sanghajba. Meglehet, kezdetben őt is segítette a Komor és Kuhn műkereskedőház, amely az első világháború után hazafelé tartó magyar katonákat és a menekülteket szükség esetén pénzzel is támogatta. Annyi bizonyos, hogy az 1930-as években a több mint százfősre tehető sanghaji magyar közösség szinte minden tagjának és felmenőjének élete regénybe illő. Az 1869 és 1948 között Kínában működő magyar kereskedőház alapítója, Moritz Montague Kuhn például az 1848−49-es szabadságharc leverése után Kossuth Lajost kísérte el Londonba, majd New Yorkba, onnan hajózott tovább Hongkongba.
A Hopp-múzeum április 8-ig látható Sanghay – Shanghai kiállításán többször is eszünkbe juthat Rejtő Jenő regényeinek világa, de nem csak amiatt, mert Sanghajban is működött az „igazi” Trebitsch, azaz Trebitsch-Lincoln Ignác író, kalandor és kém. A metropolisz vonzotta a tőkéseket, a művészeket, a szerencsevadászokat, miközben a város kínai részén (a brit-amerikai és francia koncessziós területeken kívül) 1925−27-ben polgárháború dúlt, 1931-ben, illetve 1937-től 1945-ig a japán megszállók voltak jelen. (A sanghaji szovjet főkonzulátust 1927-ben a szovjet diplomáciai szolgálatban álló Magyar Lajos újságíró vezetésével védték meg. Őt „hálából” Sztálin 1935-ben kivégeztette.) A rejtői világról szintén egy rejtői hős, a végzet elől sikeresen menekülő világcsavargó, Román György (író, képzőművész, bokszoló, csokoládédrazsé forgalmazásával is próbálkozó „impresszárió”) számolt be 1937 őszén az Ünnep című lapban: „Shanghai ma véres hadszíntér. Már az európai negyed ragyogó boulevardjaira is átcsapnak az élet-halál harc hullámai, gránátok robbannak a büszke felhőkarcolókon, de a metropolisz élete a háború vérzivatarában sem bénul meg. Sanghai az ellenséges ágyúk zeneszavára is táncol. Amikor leszáll az este, a mulatók fényreklámjai százszámra gyúlnak ki és megindul az emberek serege a mulatók felé.”
Év elején a Várkert bazárban láthattuk a Kogart és a Hopp-múzeum által megrendezett Gésák a Duna-parton című kiállításon, az 1850-es évektől kezdve az 1920-as évek elejéig miként formálta a japán kultúra a magyar művészek látásmódját, a japonizmus miként ébresztett sóvárgást a mesebeli Távol-Kelet után. Csók István és Vaszary János festményei itt is visszaköszönnek, ám most megismerhetjük a Japán és a Nippon kávéház „kínai” konkurensét, az 1937-ben megnyitott Sanghay bárt is, és olyan filmeket, amelyek a keleti táncosnő romantikus, erotikus alakját helyezték a középpontba: a Sziámi macskát és a Machitát. Szédítően jó kiállítás, kár kihagyni.
