A forradalmak évében született, és forradalmi változásokat hozott az orosz színház életében. A világhírű moszkvai Taganka Színház „atyjaként” végigharcolta az életét. Hol a fronton, hol a csinovnyikokkal, hol pedig saját társulatával. Öntörvényű zseni volt, ugyanakkor személyes találkozásaink alapján állíthatom, hogy nemcsak bölcs, de kedves ember is. A három éve elhunyt Jurij Ljubimov most lenne 100 éves. Az évfordulóra Moszkvában két hónapos, kiállítást, előadásokat felölelő maratonnal emlékeznek.
A legendás rendező 1917. szeptember 30-án született Jaroszlavlban, tehetős családban. Kereskedő apja üzletet tartott fenn Moszkva központjában, anyja tanítónőként dolgozott. A forradalom után jelentősen megváltozott a család élete. Az apát többször letartóztatták, majd elvették a boltot is. A kis Jurij ugyan egy technikumban tanul, de hamar rátalál a színházra. Még csak 17 éves, amikor a híres moszkvai Művész Színház, a MHAT stúdiójába, majd a Scsukin színművészeti főiskolára kerül. A finnekkel vívott „téli” háború idején behívják a Vörös Hadseregbe, a II. világháborúban azonban már csak előadóként járja a frontot. A háború éveire esnek első filmszerepei, de forgatott még ezután is. A leszerelés után a Vahtangov Színház tagja lesz, ahol kipróbálja magát rendezőként is. E téren szerzett tapasztalatát hasznosítja a főiskolán is, ahol immár tanít.
Igazi változást az hoz az életében, amikor egyik osztályával 1963-ban színre viszik Brecht A szecsuáni jólélek című darabját. Ez a fiatal csapat alkotja a Taganka Színház magját, amelynek élén 1964-től Ljubimov áll. A társulatra hamar felfigyel a színházi élet. Jön a Galilei élete, a Hamlet Vlagyimir Viszockij főszereplésével, a Csendesek a hajnalok s a többi, ma már legendássá vált adaptáció. „A Taganka maga Ljubimov. Egészen különleges szerzői, alkotói színház ez, amely egyetlen személyhez kötődik, s ez Jurij Ljubimov. Csak a mestert tudom idézni, aki azt mondta, a színház stílus, a stílus pedig én vagyok. Ha a Hamlethez nyúl, az a színpadon már nem Shakespeare-, hanem Ljubimov-mű” – írta le Ljubimov színházát évekkel ezelőtt a Magyar Nemzetnek nyilatkozva Valerij Zolotuhin, a Taganka vezető színésze.
A Taganka a szabadság szigete volt egy, a szabadságot csak hírből ismerő világban, s hiába vált világhírűvé, nehéz időket élt át. Ljubimov egyre többször került összeütközésbe a hatalommal, amely 1984-ben állampolgárságától is megfosztotta az éppen Londonban rendező Ljubimovot. A peresztrojkával 1989-ben rehabilitálták, újra játszani kezdték a darabjait, ám ekkor a társulat kettéválása rázta meg a színházat. Ljubimov azonban kérlelhetetlenül ment tovább, egyre-másra születtek a felejthetetlen előadások, színészeivel azonban folyamatosan harcban állt. A sokadik konfliktus után élete alkonyán, az alapító-főrendező 2011-ben végleg szakított a Tagankával. Ezután 94 évesen még a Vahtangov Színházban vitte színre Dosztojevszkij Ördögök című regényét, a Bolsojban Borogyin Igor hercegét, utolsó rendezése pedig az Új Operában Vlagyimir Martinov zenéjére Moliére Nők iskolája című darabja volt.
A Taganka kétszer, 1976-ban és 2001-ben vendégszerepelt Budapesten is, Ljubimov pedig a Vígszínházban még 1978-ban színre vitte a Bűn és bűnhődést, majd rá egy évre Szolnokon Trifonov Cseréjét, 1981-ben a Nemzetiben a Háromgarasos operát, 1982-ben az Erkel Színházban pedig a Don Giovannit. Az 1976-os vendégjáték alkalmával ismerkedett meg későbbi feleségével, Koncz Katalin újságíró-tolmáccsal, s 1999 óta magyar állampolgár is. Hogy mit jelent neki Magyarország, arról lapunknak adott egyik interjújában is beszélt. „Mindenekelőtt olyan kis országot, amely 1956-os morális tartásával, bátorságával kivívta a tiszteletemet. Ma saját országomnak tartom, ahova szívesen jövök haza s töltöm el az időm a családom körében” – fogalmazott.
