Művészet a semmiből

A kilencvenes évek felfordulása után ma már ismét egyre több moszkvai és pétervári hagyja ott esténként a televíziós parlamenti közvetítéseket egy jó színházi előadás kedvéért. Hogy tíz év múltán ugyanazt a színházat találja-e az új nézősereg Oroszországban, mint amelyet azelőtt odahagyott, erről faggattuk a világhírű moszkvai színház, a Taganka vezető színészét, Valerij Zolotuhint.Ön egy kis altaji faluból indulva az ötvenes évek második felében „vette be” Moszkvát, hogy aztán a színművészeti főiskola elvégzése után egy évvel az éppen induló Taganka Színházban kössön ki, ahol meghódította a közönséget. Ma is ilyen sima az út a színpadig? Most könnyebb vagy nehezebb Oroszországban színésznek lenni?– Ma nagyon sok a kommersz színész, a konjunktúra sokakat feldob. Elég jelentkezni egy stúdióban, s elég, ha tehetséget látnak az emberben, nem firtatják a politikai nézeteit. Amikor én felvételiztem, egy helyre százan voltunk. E tekintetben tehát ma jóval egyszerűbb az út, nehezebb viszont igazi karriert befutni, meghódítani a széles publikumot. Amikor mi kezdtünk, még segített bennünket a filmgyártás, a formálódó televíziózás. Mindkettő lehetőséget adott arra, hogy megismerjék az embert, s kiugorhasson. Így a megélhetés is könnyebb volt valamivel. Ma teljes az anarchia. Ha meghívnak egy estre, 500–1000 dolláros gázsit is kaphatok, a színházi fizetés azonban nem haladja meg a három-négy ezer rubelt, azaz a 100-150 dollárt. Ebből nagyon nehéz eltartani egy családot. Nem is értem, hogyan él meg ma egy kezdő. Ráadásul szinte már a színésznek kell fizetnie azért, hogy szerepelhessen a tévében.– Pályájának közel négy évtizede alatt nagyot változott a színház szerepe is. Az utóbbi évtized társadalmi-gazdasági válságai ugyancsak megrengették a földgolyót, de a világot jelentő deszkákat is. Sikerült-e visszacsalogatni a közönséget?– Az úgynevezett forradalmi évtized másról szólt. Sokáig üresek voltak a boltok, az emberek pedig a parlamenti ülések pankrációját nézték egyenes adásban. Akkor ez újdonság volt számukra. Este sokakat otthon tartott a megnövekedett bűnözés is. Mára rengeteg embernek elege lett mindebből, ráadásul a kilencvenes évek elejéhez viszonyítva mégiscsak stabilizálódott az ország. Mindez érződik a színházak látogatottságán is. Visszajött a közönség. Nagy felvirágzásról persze még jó ideig nem beszélhetünk, de Moszkvában, Péterváron, néhány „szigeten” elindult valami. Nem könnyű a helyzet, hiszen a színházba járás drága mulatság lett. Az orvosok, tanárok, mérnökök, az egykori törzsközönség nem, vagy csak ritkán engedheti meg magának ezt a szórakozást. A Taganka Színházban még tűrhető a helyzet, hiszen alacsonyabbak a jegyárak. Míg például Tabakovnál a legolcsóbb jegy ötszáz rubel (egy dollár mintegy 28 rubel), addig nálunk a legdrágább kerül háromszázba. Konsztantyin Rajkin szintén divatos színháza még drágább. Két embernek 1400 rubelbe kerül a jegy, ami majdnem egyhavi átlagkereset. Nem csoda hát, hogy a régi közönség kikopott.– Ugyanakkor bizonyos körökben divat, státusszimbólum lett a színházba járás. Hogy érzi a színpadról, mennyiben járt ízlésváltozással a közönség kicserélődése?– Hogy egy bizonyos réteg számára divat lett a színház, ebben igaza lehet. Ami azonban Ljubimovot illeti, ő nem lovagolta meg a mai divathullámot. Pedig néha még mi is szóvá tesszük, miért nem olyan darabokat mutatunk be, amelyek meghódíthatják a széles publikumot, és igazi üzleti sikert hoznak. Nem kétséges, hogy ilyen kommersz műveket is színre tudna vinni, őt azonban taszítja mindez. Repertoárja ezért továbbra is az igazi irodalomra épül.– Maradjunk a Tagankánál, amelyről legendák sora kering. Annyiszor és annyian próbálták már megfogalmazni, hogy miben rejlik e színház különössége. Ön, aki belülről élte meg 37 éves történetét, miként látja, miben más a Taganka, mint a többi színház?– Csak nagyon szubjektíven tudok beszélni a Tagankáról. Ez a sorsom, az életem. Rögtön az első darab, A szecsuáni jólélek 1964. április végi bemutatója után egy hónappal kerültem a színházhoz. Tehát Ljubimov tanítványa vagyok, vele együtt éltem végig ezt a 37 évet. Egyrészt tehát könnyű visszatekintenem e négy évtizedre, másrészt viszont, amikor Ljubimovról beszélek, a saját életemről is mesélek. Az én kapcsolatom Jurij Ljubimovval több a hagyományos színész-rendező viszonynál. Összekeveredik benne a személyes sorsom, a munkám, a színház egésze. Az indulás körül ezt nem nagyon fogalmazták meg, de tény, hogy Ljubimov színházához hasonló nincs a világon. Azt mondanám, a Taganka maga Ljubimov. Egészen különleges szerzői, alkotói színház ez, amely egyetlen személyhez kötődik, s ez Jurij Ljubimov. Csak a mestert tudom idézni, aki azt mondta, a színház stílus, a stílus pedig én vagyok. Ha a Hamlethez nyúl, az a színpadon már nem Shakespeare-, hanem Ljubimov-mű. Most Bulgakov Színházi regényét próbáljuk, de a bemutatón egész másként fog kinézni, mint akár ma. A darab alakításában mi, színészek is részt veszünk. Nem vagyunk dróton rángatott bábok, amint azt sokan mondják. Más kérdés, hogy a próbák lezárultával már nincs mese, ha Ljubimovban összeáll a konstrukció, akkor könyörtelenül megköveteli annak színpadi megvalósítását. Valahogy így néz ki az alkotói színház, amelynek megvannak a maga pozitívumai és negatívumai egyaránt.– Egészen hihetetlen, hogy eltelt majd négy évtized, és a Taganka olyan, amilyen volt. Nem fél, hogy ebben az alkotói mozdulatlanságban elszalad mellette az idő?– Új bemutatóink vannak, a nézőtér tele, a kasszában van pénz, így a fizetés sem késik, külföldi meghívások sorát kapjuk. Mindez önmagáért beszél. Filozófiai értelemben azonban a Taganka felett valóban eljárt az idő. Ez alatt a 37 év alatt nemcsak a pénz változott többször, de megváltozott maga a rendszer és az értékek is. A színház közvetlen kapcsolatban áll például a piaccal. A pétervári új csillagnál, Dogyinnál az egyik darabban a színészek vízzel telt medencében játszanak, a közönség pedig nem sajnálja a méregdrága belépőt. Ljubimov ugyanakkor csodálkozik, mire való ez, hiszen egy este 25 ezer dollárba kerül. No, de miért ne, mondom én, ha van rá lehetősége! Ljubimov számára viszont az jelenti a színházat, amikor a semmiből bontakozik ki a művészi megformálás. Számára a fantázia művészisége a színház – ez a legdrágább.– Említette, hogy a Taganka maga Ljubimov. Sokan leírták viszont, hogy az immár 21 éve halott Vlagyimir Viszockij nélkül sem jutott volna idáig a színház...– Ne felejtsük el, hogy a Taganka mint alkotói színház Viszockij nélkül – s természetesen Zolotuhin nélkül – indult, és Vologya akkor sem volt már ott, amikor lovas rendőrök kordonján át lehetett bejutni az előadásra. Viszockij kolosszális egyéniség volt, és nagyon sokat tett a Tagankáért, de elsősorban költőként, egyedülállóan szuggesztív személyiségként. Az orosz kultúra panteonjába is mint költő, és nem mint színész fog bevonulni. Jó színészek voltak, vannak és lesznek is még, de ilyen költők nem mindennap születnek. Ezzel nem akarom elvitatni, hogy sokan jöttek miatta az előadásokra, de a színház akkor is Ljubimov volt.– Egy régi kérdőíven Viszockij önt nevezte meg a legjobb barátjaként. Mikor ismerkedtek meg?– Én 1964. május végén, ő június elején jött a színházhoz, és haláláig, 16 éven át egymás mellett dolgoztunk.– Soha nem volt féltékeny Viszockij hangos sikereire?– Egyfajta féltékenység természetes a színészek között, de olyan felpörgetett, tartalmas volt az életünk, hogy erre valójában nem is figyeltünk. Egymásra már csak azért sem nagyon féltékenykedtünk, mert mindegyikünknek megvolt a maga helye a színházban és a filmezésben.– Mint színész, hogyan látta a kollégáját, melyik szerepekben tetszett önnek a legjobban?– Leginkább Galileiként, de nagyon jól játszotta a Bűn és bűnhődés Szvidrigaljovját is.– És a Hamlet?– Hamletként először nem tetszett, később megérett a szerep. Szívvel-lélekkel játszotta. Volt benne valami előérzet.– Szavaiból úgy tűnik, osztja Ljubimov véleményét, aki szerint „Vlagyimir jó színész volt, de vannak jobbak is”. A rendező viszont azt is elmondta, hogy azért osztotta rá Hamlet szerepét, mert Viszockij igazi egyéniség volt...– Kétségkívül. Különleges, rendkívül érzékeny ember volt. Ljubimovval szemben hűséges és odaadó. Nagyon szerette. Soha nem engedte volna meg, hogy szétrombolják azt a színházat, ahol ő dolgozik. Ljubimov színházát. Hálás volt a mesternek, hogy „megcsinálta” őt mint színészt. Ne feledjük, hogy amikor Vologya a Tagankába jött, csak másodrendű szerepeket kapott. A vezető színész akkor Gubenko volt. Aztán Gubenko elment, és Viszockij lehetőséghez jutott. Ljubimov hitt benne, és nagyon sokat dolgozott vele. Viszockij egyébként maga kérte Hamlet szerepét, ami nem volt szokás. Akkor azonban költőként már ismert volt. S hát Viszockij költő, Hamlet költő... Ez a szimbiózis kézenfekvő volt, és Vologya erős személyisége átütött a darabon. Viszockij és Ljubimov naggyá tették egymást.– Viszockij igazán a halála után kapta meg az általános megbecsülést, még ha hisztérikus megnyilvánulások kísérték is ezt. A napokban emlékeztünk halálának 21. évfordulójára, ennyi idő után ő is a helyére került?– Számomra természetes volt a hisztéria. Jeszenyin halálát is öngyilkossági hullám követte. Ez a tömegpszichózis sajnos elkerülhetetlen volt. Sokan máig nem értik, hogyan halt, halhatott meg. Ilyenkor következik a mitizálás, a túlideologizálás, hiszen az átlagpolgár úgy képzeli, hogy a különleges embereknek a halála is különleges.– Tegyük hozzá, az érzelmek e túláradó hullámzása azzal is magyarázható, hogy sokak álmait testesítette meg...– Ez így van, de akárhogyan forgatjuk is, ő költő volt.– Barátságuknak tavaly, Viszockij halála után húsz évvel korabeli naplójegyzeteire alapozott könyvben állított emléket, amelynek címe: Viszockij titka. Ezek szerint az idő, a halála óta eltelt 21 év megfejtette a titkot, és méltó helyére tette Viszockij művészetét?– Igen. Úgy tartják, amit a költő mond, az a mikrotextológia, amit pedig a nemzet, az a makrotextológia. Viszockij, a költő a nemzet nyelvén beszélt, és ebben van az ő titka. Jó költő sok van, de olyan, aki a nemzete nyelvét, szavát érzi, kevés. Vologya ilyen volt. S ehhez még hadd tegyem hozzá Joszif Brodszkij szavait, aki szerint Viszockij halála nemcsak az orosz költészet, hanem a nyelv számára is óriási veszteség. Ez az ítélet, különösen a Nobel-díjas költő szájából, azt hiszem, mindennél többet jelent.