3 esetlen műveltségi tévéműsor

Körbenéztünk, mit kínál a képernyő a kecskeszakállú kvízmesterek kora után. Ma mintha a felkészültségnél többet számítana a körítés és a díszlet.

TV2: Az 50 milliós játszma

Nem biztos, hogy a válasz közelebb visz bennünket bármiféle megoldáshoz, de az ötvenmilliós kérdés esetünkben nyugodtan lehetne az, hogy vajon a tévés műveltségi vetélkedők színvonala mit árul el az ország általános szellemi állapotáról? „Régen minden jobb volt” – rázzuk le magunkról a szembenézés felelősségét, a nosztalgikus lemondás azonban legtöbbször iróniába fordul át, hiszen nem csupán abban nem hiszünk, hogy most jó, de sokszor már azt is megkérdőjelezzük, hogy valaha volt-e ennél jobb.

A kétkedés közepette egyet bizton állíthatunk: a műveltségi vetélkedők jobbak voltak. Nem is jobbak, de igazabbak, őszintébbek, hiszen azt mutatták be a közönségnek, amit a műfaj ígért, a műveltséget. Nem is olyan régen újra vetítette a közmédia az Egri János vezette Elmebajnokság epizódjait. Ma már felettébb különösnek hat a díszlet, a körítés (teljes hiánya), a statikus felvétel, és a minden felesleges kedélyeskedéstől mentes műsorvezetés, de legalább ilyen furcsák a játékosok is, akik a legtöbb kérdésre helyesen felelnek. Ráadásul olyan kérdésekre, amelyek miatt a mai műsorok szerkesztői rövid úton válnának munkanélkülivé. A szórakoztatás nem a külsőségekben, hanem a tudásban, a teljesítményben rejlett, az emberi drámákat a feladványok megoldása, a szellemi küzdelem biztosította.

Ez utóbbi nem veszett el akkor sem, amikor a látvány már felturbózva jelent meg a Vágó István-féle Mindent vagy semmitben. A TV2-n futó Az 50 milliós játszma mintha mindennek antitézise lenne. A szellemi teljesítmény mellékessé vált a szórakoztatóipari kavalkádban, a versenyzőket hússá és könnyé redukálták, válaszolnak ugyan a látványvilághoz hasonlóan felpörgetett kérdésekre, nyernek vagy elbuknak, mindegy, csak a show számít.

A kérdésekre, a megoldásokra, és a kettő közti út mögött rejlő roppant munkára, a tudás, a műveltség iránti vágyra azonban már senki sem kíváncsi. Nem értékítélet, nem minősítés, főként nem személyeskedés, de a csatorna már a műsorvezető személyével jelzi, semmiféle kontinuitás nincs a régi idők vetélkedői és a mai produkciók között. És ennek megfelelően a tudás egykori és aktuális megítélése is összemérhetetlenné vált. Mi a közös Egri Jánosban és Majoros Péterben, azaz Majkában? Hogyan aránylik az Elmebajnokság Az 50 milliós játszmához? Aki megfejti a feladványt, megérdemli a milliókat.  (Ficsor Benedek)

 m5: Ön is tudja?

Az Ön is tudja? egy pofonegyszerű, napi, betelefonálós, műveltségi villámvetélkedő, a kérdéseknél négy válaszlehetőség közül kell egyet megjelölni. Ha valaki rosszul tippelt, kiesik, és tíz jó válaszig kell eljutni annak, aki meg akarja nyerni a főnyereményt. Akárcsak a Legyen Ön is milliomosnál, bármikor el lehet bukni mindent, amit eddig elértünk, de meg is lehet állni bizonyos nyeremények után.

Ennél több csavar nincs is a történetben, tulajdonképp a legendás vetélkedő gyorsított változatát látjuk. Pató Márton kedves, természetes jelenség, váltótársával, Gaskó Balázzsal egy árnyalattal kevésbé gördülékeny a játék. A játékosok sokszor a családjukkal játszanak, és nem ez az egyetlen segítség, amit igénybe vehetnek. Hiába kevés az idő – öt perc játékideje van egy játékosnak az összes kérdésre –, de Luther születési dátumát például egy pillanat alatt meg lehet nézni a Google-ban.

Persze vannak ennél macerásabb kérdések, amelyeknél erre nincs elég idő. De a dolog sportértéke mégsem mérhető ahhoz, amikor a játékos egy szál magában izzadt a stúdióban Vágó Istvánnal szemben. Mondjuk, a nyeremények sem; nem milliókért folyik a küzdelem, hanem mozi- és színházjegyekért.

Átlagos műveltségi kérdésekkel találkozunk az élet minden területéről, amelyek néha – ritkán – indokolatlanul könnyűek, és szintén nem gyakran, de előfordul, hogy teljesen felesleges információkat kérnek számon. Azt még értjük, miért tudná például egy mérnök, hogy mikor született Luther Márton. De azt már nem, miért kellene tudnia, hogy az 1960-as évek irodalomtörténeti összefoglaló műve zöld kötésben jelent meg, ezért Spenótnak becézték. A Spenótot még a kétezres években is használták a bölcsészettudományi karok könyvtáraiban, de a művet jobbára csak azok forgatták, akik irodalom szakra jártak. Nem feltétlenül az általános műveltség része, hogy egy ötven évvel ezelőtt kiadott tudományos mű zöld volt. (R. Kiss Kornélia)