– A Pár piáláson szereplő dalok stílusát kocsmabeatként aposztrofálta. Mit ért pontosan ez alatt?
– Először azt magyaráznám meg, miért is éltem most stílusmeghatározással. Korábban mindig csak kérésre és kérdésre vállalkoztam erre, most viszont úgy gondoltuk a zenekarral, hogy ezt megelőzendő kitalálunk egy stílusirányzatot, amely jellemző az albumra. Ez eddig a legegységesebb lemezünk abban a tekintetben, hogy korábban csúnya kifejezéssel élve salátaanyagokat adtunk ki, amelyekre rápakoltunk mindent, ami eszünkbe jutott. Így elfordult, hogy tizennégy-tizenöt dal is szerepelt egy-egy kiadványon, ami valójában teljesen szükségtelen: elég nyolc-tíz szám, csak azok valamilyen laza koncepció mentén szülessenek. A Pár piálás szerzeményei olyanok, hogy azokat akár egy szál akusztikus gitárral is elő lehet adni, emellett a dalok az általunk kedvelt stílusok közül leginkább a beatre emlékeztetnek, a szövegek egy része pedig az italozás, kocsmázás témakörében íródott, emiatt született ez a meghatározás.
– Tudatosan a kocsmázás, ivás témája köré íródtak a dalok-dalszövegek, vagy fokozatosan alakult így?
– Nem, már a szövegíró folyamat közben vettem észre, hogy ez a téma visszatérővé válik. A szövegek legalább fele konkrétan vagy közvetetten is erről szól, ha nem is a kocsmázásról, de minimum a hajnali hazaérkezésről és az ebből fakadó konfliktusokról („már megint nem akkor értél haza, amikor megbeszéltük”). A lemez címe ugyanakkor csak az utolsó pillanatban dőlt el, a Pár piálás a zenekar személyes kedvence, emiatt választottuk ezt.
– Tervben van esetleg, hogy hagyományos kocsmákban is bemutatják az album dalait?
– Nekem abszolút lenne hozzá kedvem. Kamaszkorom, vagyis a Nyers zenekar indulása óta imádom ezeket a kis klubokat. Egy pár éve aktívan kísérleteztünk ezzel a Czutorchestra keretében, amelyet a Belmondo korábbi zongoristájával és a húgommal alapítottunk, s egy-két saját dal mellett a kedvenc előadóinktól is szemezgettünk. Igaz, ennek a műsornak nem is igazán a zenei rész volt a lényege, hanem inkább az interakció a közönséggel, ahogy egy-egy bekiabálásra reagáltunk, vagy ahogy a számok között beszélgettünk velük. Visszakanyarodva, a Belmondóval is lehetséges, hogy majd fellépünk kisebb helyeken. De mindenképp a teljes zenekarral, mert bár vannak felkérések arra, hogy esetleg egyedül zenéljek, de én az efféle szólókoncerteket nézőként húsz-huszonöt perc után unalmasnak szoktam tartani, hacsak nem elképesztő cirkuszi mutatványokat tud az adott muzsikus a hangszerén produkálni. Bár lássuk be, a cirkuszi mutatványok is hamar unalomba tudnak fulladni.
– Az ön életében milyen szerepet játszik az alkohol?
– Soha nem voltam egy nagy kocsmázó, de a társaságot nagyon szeretem, emiatt nagyon szeretek beülni egy csendesebb kocsmába beszélgetni. A lealjasodástól ugyanakkor mindig is viszolyogtam. Egyébként magát az alkoholt jól bírom, bár ennek leginkább az a trükkje, hogy nem szabad keverni. Ugyanakkor az életemnek volt egy jó tizenöt éves időszaka is, amikor egyáltalán nem is mérgeztem magam semmivel.
– Volt-van olyan momentum az életében, amelyen pár piálás sem segített, hogy elfelejtse vagy megoldást találjon rá?
– Az ember normális esetben nem szándékosan kezd neki az ivásnak, hanem egyszerűen csak jólesik a bódultság, jó együtt lenni a haverokkal, hülyéskedni, otromba vicceket mesélni, elfeledkezni a napi problémákról. És ez amolyan lelki-fizikai szelepként kell is, ugyanakkor az csak áltatja magát, aki úgy gondolja, hogy az ivás bármire is megoldást nyújt. A szelepekre viszont szükség van, mert ha ezeket elzárod, akkor azt az egészséged bánhatja. Erről is van tapasztalatom.
– Elég régóta aktív szereplője a magyar zenei életnek. Milyennek látja most ennek helyzetét? Van esélye a feltörekvő zenekaroknak arra, hogy akár a Nyers, akár a Belmondo sikereinek szintjére felküzdjék magukat?
– A mai zenei kultúrával kapcsolatban bennem elsősorban a totális eliparosodás miatt van aggodalom. Ez részben egy szükségszerű következmény, hiszen ez is kell ahhoz, hogy a produktum eljusson a hallgatókhoz, viszont az ipar az elmúlt tizenöt évben teljesen átvette az irányítást. Míg korábban klubokban, interneten, beküldött demók útján keresték a tehetségeket, addig mára ők maguk találják ki az előadókat és azokat a produkciókat, amelyekkel pénzt kereshetnek. Ezzel párhuzamosan az emberek érdektelensége is egyre hangsúlyosabb. Mostanra a zenével közvetített kulturális üzenetek senkit sem érdekelnek. A kortárs zeneipar egyetlen zsenije jelenleg Fluor Tomi, és ezt mindenféle cinizmus nélkül mondom. Nagyon jól ráérez a trendekre, és szenzációsan él velük. Tökéletesen, egyetlen szóval megnevezte azt, hogy mire van szüksége az embereknek: ügyekre, nem pedig szofisztikált, mély értelmű üzenetekre. Az ügy pedig mindig valami olyasmi, amit a tömegek menőnek, trendinek gondolnak – ezt pedig aztán szépen meg lehet lovagolni, hiszen sokakat érdekel. Ráadásul a kulturális véleményformálók többsége is inkább a kúlságot igyekszik előtérbe tolni, szemben az igazi értékekkel. Manapság a divatelit diktál a kulturális elit helyett.
– Az internetnek köszönhetően az elmúlt években a lemezkiadás mint iparág gyakorlatilag földbe állt, illetve elveszítette üzleti súlyát. Mint az Artisjus egyik vezetőségi tagja, hogyan vélekedik minderről? Hogy látja a zeneipar jövőjét?
– Az biztos, hogy a cédékiadásnak most már inkább csak promóciós jelentősége van (kivéve azt az egy-két zenekart, amelynek az egyik benzinkúthálózaton lehet megvenni a lemezeit fillérekért). Ugyanakkor azt nem látom problémának, hogy az interneten hozzáférhetőek a zenék, eleve ostobaság volt korábban, hogy a kalózkodás ellen próbáltak küzdeni a kiadók. Hiszen láthatjuk, hogy ma már nem illegális szájtokon hallgatunk ingyen zenéket, úgyhogy már a kezdet kezdetén is progresszívan kellett volna hozzáállni mindehhez. Valahogy úgy, ahogyan az 1900-as évek elején a Huszka Jenő nevével fémjelzett Zeneszerzők Szövetkezete, amely a vendéglátóhelyektől és szórakozóhelyektől szedett be pénzt az ott lejátszott dalok után. Ezt a megoldást később a világ számos pontján alkalmazni kezdték. Valahogy így kellene a jelenben is, a legális internetes szolgáltatókon (például a Youtube-on) kellene behajtani a jogdíjakat. Itt jön be az úgynevezett értékrés fogalma, amely arra mutat rá, hogy a legális szolgáltatókhoz befolyó irdatlan mennyiségű pénznek milyen elenyésző százaléka folyik csak vissza a zenészekhez.
– A fentiek miatt viszont felértékelődött a koncertek fontossága, hiszen sokszor ezekből tud bevételt realizálni egy-egy zenekar.
– Ez abban az esetben igaz, ha a zenekarok említésre méltó produkcióval tudnak színpadra állni. De a népszerű előadók zöme ettől elég messze van. Ugyanakkor számomra a zenehallgatók egy részének hozzáállása is visszás, mert akadnak, akik hajlandóak egy-két ezer forintot kiadni azért, hogy beüljenek egy moziba, de egy koncertért már sajnálnak kifizetni ugyanennyit. Emiatt főleg vidéken nagyon nem mindegy, hogy nyolcszáz vagy ezerötszáz forintot kérsz egy belépőért. Élő zenéért csak akkor vagyunk hajlandóak valóban áldozni, ha megkérdőjelezhetetlen világsztárok lépnek fel Magyarországon, akkor viszont nem számít a pénz.
– A még mindig dúló újraalakulási láz a Nyerset nem legyintette meg esetleg?
– A Nyersre gyakorlatilag folyamatosan lenne igény, most is működhetne, ha a zenekar tagjainak lenne rá energiája és ideje. Emiatt igazából nagyjából kétévente egy-egy koncerttel emlékeztető injekciót azoknak, akik valaha szerették ezt a bandát. Arra viszont büszke vagyok, hogy sok mai, széles körben ismert zenész, mint például Papp Szabi a Supernemből, Binges Zsolt a Fish!-ből vagy Beck Zoli a 30Y-ból megemlítik, a Nyers mennyire meghatározó volt fiatalkoruk zenei fejlődésében. Egyébként épp november 24-én lesz is majd egy Nyers-koncert a Kassa állóhajón.
– A napokban Tokióba látogat egy zenei konferenciára. Erről mit érdemes tudni?
– Az Artisjus képviseletében a CIAM konferenciáján veszek részt. A CIAM egy nemzetközi zeneművészeti szervezet, amely minden évben rendez egy alkotókat és jogvédőket érintő tanácskozást az aktuális ügyek megvitatására. A jogvédők azért vesznek ezen részt, mert a CIAM a CISAC-nak (Nemzetközi Szerzői és Alkotói Közösségek Szövetségének) társszervezete. Az elmúlt években róluk a fair trade music kapcsán lehetett hallani, amelynek lényege, hogy az értékláncban látható legyen, a zeneipar szereplői miképpen vannak jutalmazva. Ezzel gyakorlatilag a hallgatókat akarták motiválni, hogy fizessenek a zenészeknek, zenekaroknak. A baj csak az, hogy ez egy elég naiv elképzelés, hiszen míg Skandináviában vagy Kanadában akár működhet is, addig például Dél- és Kelet-Európában vagy Afrikában eléggé megmosolyogtató törekvés. Ahogy korábban említettem, az igazi feladat inkább az lenne, ha rá tudnánk venni a legnagyobb multinacionális szolgáltató cégeket arra, hogy jogdíjakat fizessenek. Ugyanakkor a Youtube-ot tulajdonló Google lobbiereje akkora, hogy ezt elég nehéz elérni.
– Igen aktív életet él a Facebookon, időnként komoly véleményt is megfogalmaz, vagy ironikusan reagál egy-egy aktuális téma kapcsán. Miért érzi fontosnak, hogy bizonyos ügyekben állást foglaljon?
– Van az a közhely, hogy a vélemény olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra. Ugyanakkor mégis azt érzem, hogyha a környezetemet érintő, fontos témákban nem foglalok állást, akkor az olyan, mintha egy merőkanál homokot kellene a számban tartanom. Szóval muszáj kiadnom, kiírnom magamból ezeket. Sokszor ér az a vád, hogy bárdolatlanul, bántóan teszem ezt meg, pedig a nyilvánosság elé tárt változatok már jóval szofisztikáltabbak az eredetieknél. Ugyanakkor látni kell azt is, hogyha az ember nem karakteresen foglal állást valamiről, akkor ebben a nagy véleményzajban teljesen elsikkad, amit gondol. A megfogalmazás stílusa tehát inkább eszköz arra, hogy az üzenet eljusson másokhoz, nem pedig a megbántás a cél.
– De azért előfordult már, hogy egy-egy megnyilvánulásával megbántotta az ismerőseit, netán a rajongóit?
– Elkerülhetetlen, hogy időnként valaki magára veszi, amit írok. Megfigyeltem, hogy egyszerűen nem tudok olyan posztot kitenni, amelyen valaki ne húzná fel magát, ne jegyezné meg, hogy ezzel nem illik viccelni vagy hasonlók. Nemrég például egyik ismerősöm azért törölt az ismerősei közül, mert kutyákról írtam valami szellemeset, amire ő úgy reagált, most lett elege, szerinte kutyákkal nem szabad viccelni, így megszakította velem a virtuális kapcsolatot. Számomra az újságírók is akkor válnak komolytalanná, amikor azt írják, bizonyos dolgokkal nem illik humorizálni. Magamat egyébként konszolidált, valamilyen szinten vallásos embernek gondolom, mégis azt tartom, bármivel lehet, akár kell is viccelni. Ha nem is öncélúan, de akár a Jóistennel is lehet, hiszen neki is van humorérzéke.
– El szokta ismerni, ha esetleg valamit rosszul fogalmazott meg, vagy ha hibázott?
– Meggyőzhető vagyok, sok esetben maguk a hozzászólások is árnyalják a véleményemet. Ebben a mai világban amúgy sem szabad bemerevedve élni, mert akkor egyszerűen eltörik az ember. Fontos az alkalmazkodási készség, nyilván nem bármi áron és bármihez, hiszen arra is láthatunk példát, amikor valaki az egzisztenciája, a biztonsága érdekében teljesen elvtelenül képes igazodni rendszerekhez. Ugyanakkor a nyitott párbeszéd az emberi együttélés egyik alapvetése, muszáj a másik aspektust is meghallgatni. A társadalom megkülönböztetését jobboldaliakra, baloldaliakra, liberálisokra viszont teljesen értelmetlennek tartom. Úgy látom, pártszimpátiától függetlenül vannak nagyon merev, agresszív és abszolút nyitott emberek. A legnagyobb tömeget viszont azok teszik ki, akik közömbösek minden iránt.
– Szavaiból és korábbi nyilatkozataiból kitűnik, hogy nem igazán elégedett a jelenlegi magyar társadalmi, politikai helyzettel. Ön szerint hogyan lehetne felrázni az említett közömbös embereket?
– Ambiciózussá kellene őket tenni. Itthon nagy múltja van annak, hogy az embereket már gyerekkorukban megfosztjuk az becsvágyuktól. Ne legyen már baj, ha valaki jót gondol magáról! Az egymással való kommunikáció és az egymáshoz való viszonyulás egyik alapja lett Magyarországon, hogyha valaki jót gondol magáról, azt lepisszegik, esetleg beképzeltnek, nagyképűnek tartják. Pedig ha valaki elveszíti az ambícióját, akkor hajlamos mindenről és mindenkiről rosszat gondolni és annak örülni, ha másoknak problémái vannak. Érdekes, hogy eddig mindössze egyetlen politikai szlogen tetszett: amikor a Fidesz az 1998–2002-es időszakban azt hangoztatta, hogy „Merjünk nagyok lenni!”. Pont erre lenne most szükségünk, hogy egyénileg, kis közösségekben és országosan is nagyok legyünk. De úgy látszik, a Fidesz is ráérzett arra, a magyar népléleknek nem szimpatikus ez az üzenet, így inkább jól eldugták a sufniba. Ettől függetlenül azt szokták mondani, hogy az igazságnak nem kritériuma az igazság népszerűsége, szóval ez akkor is egy nagyon is jó és hasznos szlogen lenne számunkra.
