Budapest belvárosában éppen negyven éve állították fel a Váci utca és a Kígyó utca találkozásánál a Kisfiús díszkutat. Alkotója, Ferenczy Béni akkor már tíz éve halott volt, emlékét azonban elevenen tartották író, költő barátai. Megható szeretettel és lelkesedéssel. Hubay Miklós 1979-es, Boldog Béni ünnepére című írásában szinte szentként láttatta, kegyelembe fogadott teremtő géniusznak, akinek szobrai megannyi csodatétemény. Illyés Gyula 1976 karácsonyán emlékező írásában már-már a halált legyőző Krisztus magaslatába emelte őt: „Ki tudja a győzelemnek járó ujjongás nélkül nézni Ferenczy Béni utolsó tíz évének alkotásait? Igenis, úrrá lehetünk mindenkor, mindvégig a »holt« anyagon; a halálon.” Ferenczy utolsó tíz évének alkotásai nem „őszikék”, hanem történetek a Hubay által is emlegetett kegyelmi állapotról, és a csodálatra méltó emberi tartásról. És meglepnek erejükkel: ha nem tudnánk, milyen körülmények között születtek, nem hinnénk, hogy egy betegeskedő művész utolsó művei.
Ferenczy Béni szobrászművész, grafikus különösen érzékeny volt a történelmi fordulópontokra. Olyannyira szívére vehette például Magyarország német megszállását, hogy 1944-ben infarktust kapott. Az 1956-os forradalom leverése után, feltehetően november 5-én egy telefonhívás bizonyult majdnem végzetesnek, amely alatt érthetetlenül kezdett beszélni, s egész jobb oldalára lebénult. Agyembólia. Több mint egy évig ápolták kórházi körülmények között. A trauma után a külvilágot értette, megértette – és tökéletesen olvasott franciául is a szélütése után −, ám beszédkészségét elvesztette. Csupán néhány szócska nem hagyta cserben: igen, nem, jó, jaj, na, dehogy. Afáziás írásgyakorlatai végül nem vezettek eredményre (az olyan rövidke mondatok például, mint: „Erzsi elment. Béni szorgalmas.”). Ám mikor addig sutábbik, de legalább nem béna kezébe azért vett ceruzát, tollat, hogy rajzoljon, kiderült, képekben tud kommunikálni. Hubay mexikói úti beszámolóját számos remek bikaviadalos képpel illusztrálta, beszélgetés közben. Rajzolt, aztán festett, és újra szobrokat mintázott.
„Balkezében is elfér a világ” – írta róla Somlyó György 1965-ben, s ez a címe a Molnár-C. Pál Műterem-Múzeumban nemrégiben nyílt, 2018. június 3-ig látható kiállításnak is, amelynek anyagát jórészt a Ferenczy Család Művészeti Alapítvány alkotásaiból válogatta a két kurátor, Gulyás Dorottya művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) muzeológusa és Földes Mária művészettörténész, a Ferenczy Család Alapítvány titkára. A kiállítás megnyitóján Szücs György művészettörténész, az MNG főigazgató-helyettese, az alapítvány kuratóriumának elnöke elsőként Ferenczy utolsó alkotói korszakának egy különleges jelenségét idézte fel: a beszélni is alig tudó Ferenczy volt az, aki etikai tartásával – amely a betegség elviselésében is segítette − erőt és szeretetet öntött az 1956-os forradalom után megrettent barátaiba. Az őt látogató írókba, költőkbe, akiket aztán számos írásra, műalkotásra inspirált: az idézetteken túl többek között Pilinszky János, Juhász Ferenc, Keresztury Dezső, Domokos Mátyás és Weöres Sándor is „múzsájául” választotta Ferenczyt. Akinek életműve a XX. század történelmének vargabetűi mentén jött létre. Firenzében Joseph Beer, Münchenben Balthasar Schmidt, Émile-Antoine Bourdelle és Alexander Archipenko növendéke volt, Párizsban nagy hatást gyakorolt rá többek között Rippl-Rónai barátja, Aristide Maillol művészete. 1919 után − mivel Erdélyben munkássztrájkot segített − csaknem húsz évig emigrációban élt: Bécsben, Berlinben és Moszkvában. A bécsi Hagenbund művészeti kör tagjaként – Egon Schiele síremlékének alkotójaként – az osztrákok is magukénak érezhetik. „Nem volt politizáló alkat abban az értelemben, hogy politikus akart volna lenni: az a humanista volt, aki a régi értelemben politizált. A közösségért munkálkodott, az etikai tartás végigvivőjeként, míves klasszicizmusa ezt tükrözi” – hangsúlyozta Szücs György, utalva arra: Ferenczy valóban részt vett baloldali mozgalmakban, ám kommunista forradalmárként számon tartani erős túlzás. (Közkeletű tévhit, de Ferenczy nem volt a direktórium tagja. Második felesége pedig, bár Moszkvában szerettek egymásba, nem volt orosz: Plop Mária Erzsi Nagybányáról származott.) Ferenczy tartását nem befolyásolták a személyes tragédiák. Első házasságában, osztrák feleségétől született fia Wehrmacht-katonaként húszévesen halt meg autóbalesetben, 1949-ben pedig eltávolították a Képzőművészeti Főiskoláról, kenyérgondjain könyvillusztrátorként tudott enyhíteni. Mint Szücs György elmondta: Révai József egykori kultuszminiszter hathatós közbenjárására távolították el a főiskoláról, mint polgári elemet Elekfy Jenő festőművésszel.
Révai József ellenérzése nem csak a polgári ethosz képviselőjének szólt: Ferenczy Béni zseniális, pátosz nélküli Petőfi-szobrának terve is szúrta a szemét. S bár Ferenczy nem hirdette úton-útfélen a véleményét, ha megkérdezték, nem titkolta, mit gondol a képzőművészeti nevelés szocialista útjáról. Révai ellenségessége annak ismeretében még félelmetesebb, ha tudjuk: Béni ikertestvérével, Ferenczy Noémi gobelinművésszel közös műtermében bújtatta egy ideig Révait a Tanácsköztársaság bukása után, s bécsi évei alatt baráti viszonyban voltak, legalábbis közösen jártak focimeccsekre. Az már a Gulyás Dorottya által összeállított katalógusból derül ki: az élet ebben az egyenlőtlen párharcban végül shakespeare-i drámába illő elégtételt adott Ferenczynek.
Csendéletek, és híres festők híres műveinek másolata: az utolsó tíz év grafikái, festményei az életmű értékes alkotásai, amelyek újrafogalmazások, s Ferenczy hihetetlen vizuális memóriájának köszönhetően emlékezetből készültek. Szobrai – mint például a kiállításon látható Bartók-feje, vagy a Kisfiús díszkút fiúaktjának plasztikája – alapján senkiben fel nem vetődne, hogy egy félig béna, sutábbik kezével alkotó művész készítette azokat. A Kisfiús díszkút egyébként Ferenczy egyetlen olyan köztéri alkotása, amely ebben az időszakában született.
