– Az új könyvében sokszor a saját életéből hoz példákat. Hol van a határ a privát történetek elmesélésében? Van olyan téma, amiről semmiképpen nem beszélne?
– Van néhány olyan dolog, amelyekről etikai okból nem mesélnék: amelyek nem csak engem érintenek. Ha már valami két ember ügye, kettejüknek kell eldönteni, hogy a nyilvánosság elé vihető-e. Egyébként sem magánéleti dolgokról szoktam beszélni, inkább fordítva: egyes jelenségek kapcsán mondok el olyan történeteket, amelyek velem megestek. Ha megkérdezik, egyes témák miért érdekelnek, akkor elmondom, hogy érintett vagyok-e. Szerintem más, nyilvánosság előtt szereplő emberekről is tudnak annyit az emberek, mint rólam.
– Tévésként nem lehetett könnyű megőrizni a munka-magánélet egyensúlyt.
– Úgy látom, majdnem mindenkivel előfordul, hogy ideig-óráig kibillen ebből az egyensúlyból. Kérdés, hogy billen-e vele a környezete is. Szerintem ez azon múlik, van-e kontroll az életünkben. A „kontrollemberek” segítenek, hogy ne tévedjünk rossz útra. Az első jele szerintem annak, hogy valaki elszállt, ha kiiktatja maga körül a kontrollt. Előbb voltak gyerekeim, mint karrierem, és mindig úgy gondoltam, a család élvez prioritást.
– Önnek kik a kontrollemberei?
– A férjemen és a fiaimon kívül olyan barátaim, akikkel hosszú ideje tartom a kapcsolatot. Újra kellene egyébként gondolnunk a barátság szó értelmét, mert a kapcsolati háló és a barátság mintha összekeveredne manapság. Nem biztos, hogy ez csak magyar jelenség. De egy olyan társadalomban, ahol nem feltétlenül ez hozza meg az érvényesülést, talán nem csúszik össze ennyire ez a két dolog.
– A bemutatón elmondta, hogy a könyv egyik fejezete akaratán kívül aktuálissá vált, mire megjelent a kötet, mert éppen olyan időszakot élünk, hogy csontvázak potyognak ki a szekrényből. A szexuáliszaklatás-botránysorozatról van szó, amely a színházi világban zajlik. Ön tapasztalt hasonló jellegű hatalommal való visszaélést a pályája során a médiában?
– Hatalmi visszaélést igen, de hogy ez szexuális dimenziót kapott volna, azzal nem találkoztam soha. Kívülről figyelem az eseményeket, privát véleményem van, de úgy gondolom, sok kérdésben nem látunk még tisztán, ezért óvatosabban kellene véleményt mondani. Fontos lenne többet beszélgetnünk erről a témáról, de nem tesszük. Egyelőre feljelentéseket látok a médiában, nem igazi, érzékeny társadalmi párbeszédet. Pedig erre lenne szükség a tisztánlátáshoz. A franciák ezt jól tudják. Számtalan olyan műsoruk van, ahova művészeket és hétköznapi embereket hívnak be, akik az általuk tekintélyesnek tartott műsorvezetőkkel a társadalmat érintő fontos kérdésekről szabadon beszélgethetnek.
– Magyarországon eltanácsolják az embert, ha hasonló témákhoz akar nyúlni egy talkshow-ban?
– Nem, egyszerűen csak nem szorgalmazzák. Nincs támogatottsága. Ezer-valahányszáz talkshow-adást készítettem, de ezek közül csak egy olyan volt – a köztévén futó Ridikül című műsorban –, ahol előjött a szexuális visszaélések témaköre. Erős adás volt megrázó vallomással, de nem lett folytatása, a sajtó sem kapta fel.
– Általában nem politikai témájú műsorokat készített, de a könyvében is megemlíti a Magyar Rádió portréműsorát, a Béla angyalait. Vendégül látták Göncz Árpádot, Orbán Viktort és Demszky Gábort is. Milyen emlékeket őriz róluk?
– Doszpod Bélával a legklasszikusabb értelemben vett portréműsorokat készítettünk, sok-sok előkészülettel, szerintem mindannyiunk számára a szakmánk egyik csúcsa volt ez a sorozat. Örülök, hogy megadatott, hogy nagyinterjúkat készítsek azokkal, akik az ország életét befolyásolják. Ma már egy riporter nem jut el idáig, és valószínűleg a riportalanyok sem lennének annyira odaadóak, nyíltak és őszinték. Megváltozott minden, a szakma is. Felgyorsult a világ, ezek a műfajok pedig elmúltak.
– Hosszú távon nem fognak nagyon hiányozni a közéletből?
– A minőséget egy ideje másutt kell keresni. A nagyobb felületekről alternatív csatornákra terelődött, és kevesebb embert ér el. A mélyebb beszélgetéseket manapság nem egy rádióműsorban vagy egy tévéműsorban találjuk meg.
– Beszélt a könyvbemutatón arról, hogy huszonöt éves tévés pályafutásának anyagaiból milyen kevés felvétel maradt meg önnek, és azt sem lehet tudni, hol érhetők el az archívumok. Kutakodott utána?
– Fogalmam sincs, merre kellene indulnom, ha például az egykor a TV2-n futó A világ árvái sorozat vagy a Jakupcsek show adásait akarnám megkeresni. Nem tudom, megvannak-e egyáltalán valahol. Nemcsak arról van szó, hogy ezeket a műsorokat történetesen én készítettem, hanem egy egész korszak dokumentálásáról. Megkérdezni sem tudom igazán kitől, merre induljak, a TV2-nél négyszer történt ugyanis vezetőségváltás, és én sem dolgozom már ott. Biztos, hogy ki lehetne nyomozni, de semmilyen evidens forrás nincs, ahol elkezdhetném. Érdekes egyébként, hogy az utóbbi időből tapasztalataim szerint az emberek inkább műsorokra emlékeztek, amelyeket szerettek, nem műsorvezetőkre. A korábbi évekből pedig műsorvezetőkre, de a műsoraikra nem.
– A televíziózás változott meg, vagy a fogyasztó?
– Szerintem a televíziózás.
– Mivel foglalkozik mostanában? Említette, hogy éppen forgatnak.
– Igen, egy kommunikációs kampányon dolgozom, amelynek a kitalálója is vagyok, és az arca is leszek. Ma még nem árulhatok el többet róla, de egy hét múlva talán már igen. Vannak szívügyeim, például az, hogy hétköznapi emberek példaértékű tevékenységét bemutassam. Tulajdonképpen ugyanazt csinálom, amit korábban, kommunikációval foglalkozom, csak más cégeknél, és más minőségben.
– El tud képzelni olyan tévés ajánlatot, amelyet elfogadna?
– Miért ne? Nyitottan kezelem ezt a kérdést, de egyáltalán nem várok rá. Ha jön valami, és lesz kedvem hozzá, akkor jó. Ha akkor nem, akkor mást csinálok.
