Az általános iskolai rajz és vizuális kultúra tantárgy érthető okokból mára elkanyarodott a szinte kizárólag művészi-esztétikai szemlélettől, hiszen szükséges a televízió, az internet szöveggel szembeni képi túlsúlyának kezelése, értelmezése, ha már ilyen vizuális környezetben élünk. A kisiskolások tantárgyi összetételének kérdése sosem lesz problémamentes a különböző igények miatt. Ami a rajzóra gyakorlati részét illeti, bennem az az emlék marad meg leginkább, amikor sikerült pár hengert és kockát fényekkel és árnyékokkal normálisan megrajzolni. Ám ott is mindig hezitáltam, ez kell-e, avagy meghagyni a gyerekrajzokat, azokra építeni valamiképpen, ha ilyet lehet. Ez utóbbiak ugyanis olyan informatívak a gyerek lelki világáról és családi viszonyairól, hogy a hozzáértő úgy olvas belőle, mint a zenész a kottából. A művészi rajz viszont többek számára a kudarcot jelentheti, ha ebben nem tehetségesek. A rajzolás és a művészettörténet együtt vezethetne a terület csúcsa, a kortárs festészet megértéséhez is, ám a heti egy rajzóra erre jó eséllyel alkalmatlan.
Ember legyen a talpán, aki megoldást tud kínálni, hiszen a gyerekek óraszáma így is nagyon magas, a diákok túlterheltek. De miért kellene érteni a kortárs festészetet? Hát, a legkevésbé sem sznobériából, hanem azért, mert a nyelvünkön túli finom eszközökkel reflektál a világunkra, például arra a feltörekvő vizualitásra is, amely felé tendál az iskolai rajzóra. Na és? – hangzik el olykor a művészetben kevésbé jártasaktól, mondván, minden reflexió szubjektív, miért lenne egyik jobb, mint a másik? A most 92 éves Madeleine Chapsal francia újságíró, az interjúkészítés egyik legnagyobb mestere az írók kapcsán jegyezte meg, hogy egyesek „elálmélkodnak: miért értékesebb az ő véleményük, mint akárki másé? Pedig értékesebb”. Nem azért, mert zseninek született, hanem mert szüntelen e látásmódban trenírozza magát. Ugyanez érvényes a festőre is, akinek a képei az egyén és a közösségek számára egyaránt releváns üzenetet hordoznak.
Az ősember barlangfalakra festett képeinek funkcióját ismerjük, a fényképezőgép korszakát megelőző portréfestészet szerepe is könnyen érthető – emlékeztet Fehér László Kossuth-díjas festőművész. A kortárs festészet befogadásával viszont sokan elakadnak, pedig az a legmodernebb jelenségekkel, a digitális képpel is dialogizál, s ilyen szempontból messze nem elefántcsonttoronyban keresendő korunk műterme. Annak ellenére, hogy mindent meg akarunk érteni, a befogadás nem feltétlenül megértés, erről már 1968-ban írta René Berger, hogy olykor csak érezni kell a műalkotást. Van olyan, hogy egy kép elementáris erővel, priméren hat – ezt pedig Schneller János művészettörténész említette éppen Bánki Ákos Lélekvirág című munkája kapcsán a Magyar Festészet Napja (MFN) októberi rendezvénysorozatának egyik összegző etapjában, az Együtt élni műtárggyal, együtt élni festménnyel című kerekasztal-beszélgetésen. Szerinte nemcsak a festmény, de általában a vizuális ábrázolás mikéntje, azaz hogy hogyan valósul meg és hogyan hat egy kép, ennek tisztázása ma nagyon háttérbe szorult a közoktatásban, ami pont a vizualitás előretörése idején aggályos.
Bráda Tibor festőművész remek kezdeményezése volt, hogy a kortárs festészetet közelebb vigye a nagyközönséghez. Ennek jegyében jött létre az MFN, mely idén tizenhatodik esztendeje egyre terebélyesedve egész programsorozattá nőtt, mind a fővárosban, mind vidéken, sőt számos határon túli kapcsolódási ponttal. Az Alapítók című tárlaton a tematikusan, motívumaiban összekapcsolódó Carmina Burana, Az első pohár bor és az Es Tibor című képekkel Bráda Tibor is szerepelt, s ennek apropóján is érdemes megnyugtatásképp megjegyezni, hogy távolról sem minden mai festmény befogadása embert próbáló. A többi alapítóval (Bayer Ilona, Fabók Gyula, Szentgyörgyi József és Zsolnai Gábor) október 18-át jelölték meg, Szent Lukács napját, aki a legenda szerint elsőként festhette meg Szűz Máriát ölében a kis Jézussal, s emiatt ő tekintendő a festők patrónusának. A festészetet érintő legjelentősebb, időben szerencsére egyre hosszasabb rendezvényről van szó, melynek 2017-től Verebes György Munkácsy-díjas festőművész a vezetője. Arculati megújulást szorgalmazott, rendezettebb kommunikációt, melynek köszönhetően a szakmai közönség mellett a nagyközönség is egyre nyitottabb, az MFN honlapján és Facebook-oldalán egyre bővebb, naprakész információkkal segítik az érdeklődőket – nyilatkozta lapunknak. A kiállítások mellett galériasétákra is gondoltak edukatív jelleggel. Számos kapcsolódó kiállítás is van, még határon túlról is társultak a kínálathoz.
A kiállítók közt egyaránt szerepeltek alapítók, visszatérők, állandó elem a Doyenek tárlata, akik már szinte lezárt életművel rendelkeznek, ők a 70 fölöttiek, időnként olyan is van, akire már csak emlékeznek, de mellettük képviselik magukat a fiatalok is. Alkotásaikat generációk szerint vegyesen tették ki esztétikai és szellemi szempontok alapján rendezve, de jellemzők a tematikus kiállítások is. Minden évben van egy vendégország, melynek egy régiója mutatkozhat be, idén ez a Bálnában Németország lehetett. A külső viszonyítási pont éppen azt a felvetést állítja fókuszba, hogy beszélhetünk-e sajátosan magyar arculatú festészetről, mely például a műkincspiac számára lényeges – teszi hozzá Verebes György, aki azt is kiemeli, hogy a művészeti programok szintje nem csökkenhet, nem bulvárosodhat, ehelyett a nagyközönségre úgy kívánnak figyelni, hogy igyekeznek bemutatni azokat a negligálhatatlan, generáló gondolati erőket, melyek innovatív emberek százait vagy akár ezreit indítanak a festésre.
Filp Csaba Munkácsy-díjas festőművészt is megkérdeztük, aki szintén kiállítója az MFN-nek, ő megerősítette, hogy például a Nyitott Műtermek Délutánja mellett valóban ez a hosszabb kiállítássorozat biztosíthat leginkább bemutatkozási lehetőséget a pályakezdő művészeknek, ahogy az intézményeknek, a galériáknak, kiállítóhelyeknek is. Az MFN-t erős integráló hatása miatt tarja kiemelten fontosnak, s biztatónak látja, hogy egyre koncentráltabb figyelem kíséri mindezt. Noha a nagy plénum előtt még mindig nem elég ismert, a kultúrműsorok csökkentése miatt is nagyobb igyekezetre van szükség – jegyzi meg, ezt szolgálja a széles spektrum bemutatása is. Mint mondja, akadnak olyan kortárs művészek, akik meg tudnak élni csupán a festészetből, de ez egy hektikus pálya, ahol időnként felbukkan egy-egy Júdás is, aki a nagyközönség értékítélete mentén kortársakat még nem mer hamisítani, de a 20-as, 30-as évek művészetét már igen, aki ideig-óráig élvezheti a pénzét, mielőtt lefülelik – ecseteli a művész.
A kerekasztal-beszélgetés elején Spengler Katalin műgyűjtőtől hangzott el az egyik legjelentősebb gondolat arra a kérdésre, hogy mi a festmény: „kommentár a jelenhez”. Akár egy irodalmi mű, a sajátunkon kívül más szemüvegén keresztül is látni a világot. Az előadók végezetül két irányt jelöltek még ki fontosnak, az egyik kifelé mutat, amikor egy kis ország szerintük úgy lehet ismert külföldön, ha bemutatja a kultúráját, s erre a festészetet alkalmassá teheti az, hogy részben nyelven felüliként jelenik meg. A másik a befelé mutató, az a réteg, mely nem a befektetésre gondolva venne műalkotásokat, hanem pusztán azért, mert a mondanivalója, a hatása, ereje tetszik neki.
