Lovasi 50: Bárcsak ismét a lábam taposnák a vbk-tól megtáltosodott kockásingesek

Régi klubkoncertek és az Aréna-ragyogás kettősségét élhettük meg a Lovasi 50-en. Most foglaljanak jegyet a 60-ra!

Amikor a 90-es évek első, szebbik felében, Szentendrén a Barlangban vagy az Orczy-kert mára elbontott tornacsarnokában, esetleg az esztergomi Molthow Ligetben a mennyezetről csöpögött a verejték, és a ma már kicsit anakronisztikusnak ható pogózás közben vadul üvöltöttük, hogy a „házak falaira puskát rajzoltam, az egyetlen forradalmár vagyok a városban”, még nem sejtettem, egy negyed évszázaddal később mi lesz mindebből.

Az idei nyártól húzódott egy vitám Lovasival arról, volt-e 1992. november 7-én lemezbemutató a Petőfi Csarnokban. Hiába lobogtattam a korabeli, 150 forintos belépőt, ahogyan a közösségi emlékezetből, az övéből is kiesett ez a számomra nagyon fontos epizód. Olyan ez, mintha az identitásomat akarták volna elvenni: mindent, ami meghatároz, amihez vissza tudok nyúlni, törölnék a mentés hanyag elmulasztásával. Végső elkeseredésemben, utolsó szalmaszálként feltúrtam a Pesti Műsor 1992. novemberi számát az Országos Széchényi Könyvtárban, és kiderült, mégis létezem, van múltam. Mindenemet vihetik, de ezt nem.

Érdekes élmény majdnem napra pontosan 25 évvel később, alig pár száz méterrel odébb a délutáni szürkületben végigjárni Lovasival az Aréna álmos folyosóit és pontot tenni a vita végére. Nem sokat változtunk, a világ lett más körülöttünk, és ha akkor, abban az alig dokumentált korban nem tinédzser vagyok, hanem rendelkezem egy felnőtt tapasztalatával, biztosan megmondom, hogy ez a fickó a magyar rockszíntér hosszú időre meghatározó figurája lesz, és az ötvenedik születésnapja környékén megtölti az Arénát (akkor még a később leégett BS állt a helyén).

Ennek ellenére is furcsa, hogy ilyen klubélmények után az Arénában gyülekezünk, mert nem ez Lovasi természetese közege. Így is biztosan tudható ugyanakkor, hogy tökéletes koncert lesz. Talán pont ez Lovasi András egyik legnagyobb erénye: valami olyan ösztönös professzionalizmus a sajátja, amelynek segítségével nem enged bukni egyetlen ilyesfajta szituációt sem, de úgy, hogy közben lényegét sem feledi a show-ért. A személyisége hatja át és irányítja a külső körülményeket, nem azok formálják őt valami felismerhetetlenné.

Pedig van ám külsőség bőven: tökéletes hangtechnika, parádés fények, három darab tizennégy méteres kivetítő egy külön vizuális történettel. És telt ház. Ahogy pörögnek egymás után a korai időszak dalai, és lemegy az Előre, illéri, a Jönni fog egy lovas, az Autók a tenger felé, a Kényszer, érdek, ösztönélet, a Rezervátom vagy a Tökéletes helyettes, egyre inkább érzem, mennyire jó lenne, ha ismét a lábam taposnák a vbk-tól megtáltosodott kockásingesek a Barlangban. Mások is így vannak ezzel, és a küzdőtér, amelyet inkább székekkel rendeztek be, hamar felbolydul. Később az ünnepeltnek be is kell mondania, mit üzennek a securitysek a biztonsági előírásokkal kapcsolatban. Tiszta 90-es évek!

A színpadon felvonul az elmúlt 25 év alternatív válogatottja, zenészbarátként énekel egy vagy akár több számban is Bérczesi Robi, Kiss Tibi, Németh Juci, Varga Líviusz, Likó Marcell, és nem hiányozhat a korábbi Lovasi-produkciókból megismert népi vonós szekció sem, tagjai közt Pál István Szalonnával, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjével, miközben Lovasi zenésztársai a Kiscsillag zenekar aktuális felállásából és Kispál Andrásból állnak össze. A számok sorrendjében nem meghatározó, hogy melyik formációval írta az adott dalt, egymást vegyesen követik a Kispál és a Borz, a Kiscsillag és Lovasi szólólemezének szerzeményei. Így, hogy a számokat összehangszerelték erre az estére, egyértelművé válik, hogy – mások lebecsülése nélkül, és érdemeik maximális elismerése mellett – itt valóban Lovasi András életművéről szerzőségének első harminc évéről beszélünk. Személyében a különböző korszakok és formációk dalai eggyé olvadnak.

A 2010-es Kispál-búcsúkoncerthez hasonlóan az Arénában is érvényesül a kicsit az iskolai ünnepségekre emlékeztető koreográfia berendezett kocsmával, illetve Lovasi ifjúkori szobájával. Ez utóbbiban nem azért lóg a falon egy David Bowie-poszter is, mert az a Balogh Zsolt tervezte meg a koncert vizuális hátterét, aki sok más nagyszabású projekt mellett elkészítette David Bowie 3D-s gyerekszobáját is a londoni Victoria and Albert Museumba, hanem mert Lovasi részletesen elmondta neki, hogy egykori szobájában miként függtek a képek az édesapja által szerkesztett faliújságszerű rácson (a falra nem ragaszthatott), hogyan nézett ki az anyukája készítette jing és jang szőttes, a heverő és a könyvespolc. Megkockáztatom, ennyire erős vizuális háttere hazai előadó koncertjének még nem volt. A külön futó képi történet Lovasinak „a kozmoszból” Pécsre érkezésétől indult, és sajátos vizuális nyelvezettel támogatta meg a zenei sztorit.

Lovasi előszeretettel álcázza magát esendő vidéki srácnak, akivel csak úgy történik ez az egész. Vigyázat, ne dőljenek be neki! Ötvenéves lett, és ő a mai magyar könnyűzenei terep legprofesszionálisabb szereplője.