„Magyarországon a tudományban is posztkádári félkapitalizmus uralkodik”

Bárány Tibor filozófus szerint jót tenne, ha a közéleti publicisták tanulnának politikafilozófiát.

Az analitikus filozófia a 19. század utolsó évtizedeiben jött létre, eleinte a filozófiai és természettudományos gondolkodás és nyelvhasználat elemzését – vagyis analízisét, innen az elnevezés – jelentette. A filozófia többi ágától ma elsősorban a pedáns szigorúság, a nyelvi kétértelműségek kerülése, a minden részletre kiterjedő gondosság igénye különbözteti meg. Leginkább a matematikát, különösen pedig a matematikai logikát tekinti a tudományok eszményképének, és ebből eredezteti önmagát is.

– Az egyes fejezetek milyen szempontok szerint álltak össze?
– Van itt minden a klasszikus metafizikai kérdésektől – Milyen dolgok léteznek?, Megcáfolta-e a tudomány a szabad akaratot? – az egészen újszerű filozófiai felvetésekig, mint amilyenről Gébert Judit és Tőzsér János kötetzáró írása is szól, amely a valaha volt legsikeresebb Kiskáté-anyag. A szerzők azt a kérdést teszik fel, vajon tényleg jól műveljük-e manapság a tudományt, gondoljunk csak a versenyközpontú, publikációs kényszerre épülő napi gyakorlatra. Mindez az akadémiai világban sokunknak hétköznapi problémája. Folyamatosan publikációkat kell gyártanunk, ezért az idő nyomása alatt félig átgondolt cikkeket adunk le a folyóiratoknak, amelyeket aztán csak néhányan olvasnak el a szűk szakmánkból. Azt szoktam mondani, hogy a tudományosság modern rendszere olyan, mint a laissez-faire kapitalizmus. Elképesztő teljesítményre sarkallja a résztvevőket, akiknek az értékét kizárólag a konferencia-előadás és a tudományos publikáció határozza meg. Szigorúan meg van adva, melyik folyóirat-megjelenés mennyit számít. És annak függvényében kapsz állást, hogy milyen publikációid vannak, sikerül-e mondjuk a Mindban cikket közölnöd. Ezek a standardok persze sokak szerint Magyarországon csupán félig-meddig érvényesülnek, nálunk egyfajta posztkádári félkapitalizmus uralkodik. Számítanak a publikációk és a nehezen elért eredmények a nemzetközi versenyben, ám a személyes kapcsolatrendszer, vagy helyenként az uram-bátyám viszonyok is sok mindent meghatároznak. Erős ajánlat, hogy alakítsuk át a tudomány napi gyakorlatát, enyhítsünk a teljesítménykényszeren, lassuljunk le, igazodjunk a tudományos tevékenység természetes ritmusához. Persze sokan nem értenek egyet ezzel az elképzeléssel, nekem is vannak kételyeim, de biztos, hogy érdemes megvitatni.

– Lát még hasonló problémákat a magyar tudományos életben?
– Időnként alig veszünk tudomást arról, ami a saját szűk szakterületünkön kívül történik. Velem is megtörtént még fiatal phd-sként, hogy előadást tartottam egy tudományfilozófiai tanszéken, metaforaelméletről beszéltem, függvényekkel és mindenféle formális szemantikai finomsággal, és egyszer csak felállt egy idősebb tudós, és bejelentette: nem érti, mi ez az egész, mi a csudát akarnak az analitikus filozófusok. Vittem egy konkrét témát, ehelyett az egész analitikus filozófiát kellett volna megvédenem. A Kiskáté írásai talán abban is segítenek, hogy a fiatal kutatóknak ezeket a köröket előbb-utóbb ne kelljen majd megfutniuk.

– Miért szorulhatott háttérbe nálunk az analitikus filozófia?
– A magyar kultúra hagyományosan nem angolszász orientációjú. A német és francia filozófia sokkal nagyobb hatással volt a magyar szellemi közegre. És hát valljuk be, az analitikus filozófia tényleg tudományos filozófia, ami nem tesz jót a píárjának. Egy filozófiai szakcikk valóban olyan, mint mondjuk egy fizikus írása: rövid, tömör, precíz írásmű, amelyet nem elsősorban az élvezetért olvasunk. Nem arra fut ki a játék, hogy komoly interpretációs műveleteket végezzünk a szöveggel, és ez befogadói élvezetet okozzon nekünk. Másfelől viszont az analitikus filozófiai könyvek nagyon szisztematikusan építkeznek, olvasóként ezért könnyű felvenni a fonalat. Ráadásul gyakran szellemesek is. És az analitikus filozófia legkomolyabb erénye, hogy a szerzők higgadt, racionálisan érvelő szövegeket írnak. Ezekből pedig átsugárzik az a szemlélet, hogy bonyolult problémákat meg lehet ragadni világos, áttekinthető módon.

– Ellenben sokszor nagyon is provokatív állításokat fogalmaznak meg: vegyük csak az említett Tőzsér Jánost, aki az év elején József Attila versének elemzésével bolygatta meg az irodalmi-filozófiai nyilvánosságot.
– Az analitikus filozófia épp arra tanít, hogy a legmeghökkentőbb állítások mellett is lehet racionálisan érvelni. Tőzsér egyébként abban az írásban még csak nem is analitikus filozófusként beszélt. Számomra a reakciókban a territoriális hozzáállás volt a legrémisztőbb: több irodalmár is úgy érezte, hogy valaki betört az ő területükre, és kontár módon feldúlja a vetést. Ez komoly betegsége a hazai nyilvánosságnak. Persze, mi is gyakran épp ilyen frusztráltak vagyunk: nekem is vannak kollégáim, akik megőrülnek attól, ki mindenki nevezi magát nyilvánosan filozófusnak.

– Ha már kapitalizmuskritikáról és Žižekről volt szó: baloldali írásokra kell számítani? Mennyire jellemző az ideológiai vonulat a kötetben?
– Lényegében semennyire. Van a kötetben politika- és társadalomfilozófiai írás, igaz nem túl sok, és ezekben a problémák nem egyszerűen „balos” vagy „jobbos” ideológiai kérdésekként merülnek fel. Egyébként nagyon jó lenne, ha a magyar politikai publicistákat elküldenénk egyhetes intenzív bevezető politikafilozófiai kurzusra. Sokat használna a nyilvánosságbeli viták színvonalának.

– Jellemzően fiatalok írtak a rovatba?
– Túlnyomórészt azok. Azt akartam megmutatni a közönségnek, hogy itt vannak a fiatal, jól képzett filozófusok, és tessék meghallani az ő hangjukat is. Egyébként a tudományos karrier szempontjából nem kifizetődő ilyen szövegeket írni. A filozófiai ismeretterjesztésnek nálunk éppolyan alacsony a presztízse, mint a filozófiai szakfordításnak. A magyar filozófiai, társadalomtudományos könyvkiadás pedig lényegében nem létezik. Szóval semmi nem garantálta a sikert, és nagyon örültem, hogy sok fiatal és középgenerációs magyar filozófus három évvel ezelőtt lelkesen igent mondott a felkérésre.