Az NDK négy évtizedes fennállása alatt mind az állam és a párt, mind pedig a lakosság igen nagyra értékelte a színházakat. A mintegy hetven színházat, amely körülbelül kétszáz játszóhellyel rendelkezett, kizárólag állami szubvencióból tartották fenn. A lakosság számához viszonyítva sehol a világon ennyi színház nem működött – olvashatjuk Peter Simhandl színháztörténeti könyvében, amely részletezi a meglepő tényeket. A közvélemény-kutatásokon az alkalmazottak fele, a munkások és a termelőszövetkezeti parasztok negyede nyilatkozott úgy, hogy szeret színházba járni. A Német Szocialista Egységpárt elvárása természetesen az volt, hogy a teátrumok népszerűsítsék az utópisztikus állami ideológiát, ám a gyakorlatban a színház volt az egyedüli hely, ahol a magánbeszélgetéseken túl meg lehetett fogalmazni a politikai rendszer hiányosságait, így pótolva a kritikus szellemi nyilvánosságot.
Annak ellenére, hogy a cenzúra sem volt tétlen. A prominens Hanns Eisler – az NDK himnuszának komponistája – sem úszta meg az 1950-es évek elején, hogy a Johann Faustus librettójában az opera hősét olyan értelmiséginek ábrázolta, aki paktumot kötött a hatalommal. Pedig olyan nagyság állt ki mellette, mint Bertolt Brecht. Igaz, a keletnémet színházművészet feje is többször került célkeresztbe. Első NDK-beli rendezését, a Kurázsi mamát néptől idegen dekadenciával vádolták meg, Az anya átdolgozását politikailag ártalmasnak, A kaukázusi krétakört zsákutcának bélyegezték, A kommün napjait defetizmus vádjával tiltották be. Annak, aki a rendszerváltás előtt még ismerte az alacsony fűtőértéke miatt sokat szidott NDK-brikettet, érdekes lehet: a telek bosszúságát a berlini Deutsches Theater is ismerte, tenni is akart ellene. A korszak legtöbbet játszott szerzője, Rudi Strahl – a színház akkori dramaturgja − 1962-es művében, a Gondok és hatalomban egy brikettgyár tündöklését mutatja be, amelyet annak ellenére halmoznak el állami kitüntetésekkel, hogy rossz minőségű tüzelőanyagot állít elő. A mű Strahl és az akkori színházigazgató, Wolfgang Langhoff állásába került.
Brecht mellett a keletnémet drámaírók közül a Hamletgép szerzőjének, Heiner Müllernek a darabjait játszották leggyakrabban külföldön – részben amiatt, hogy több színművét betiltották. A történelem viharait és zsákutcáit egyaránt jól ismerő szerző drámája, a Traktor két évtizedig volt az asztalfiókba kényszerítve, művének hőse – aki a termelés fokozása érdekében hajlandó felszántani az aknamezőt − ugyanis nem éri be a boldog jövő ígéretével a fájdalmas jelenben. Bemutatója után szintén betiltás várt Az áttelepülő, avagy vidéki élet című drámára – a szerzőre pedig kitelepítés –, ami a kollektivizálás egyéni következményeit mutatja be. Müller mitológiai témájú művei is rendre célba találtak: például a Philoktétészben hőse, Odüsszeusz feladja az erkölcsi elveit és az együttérzését, hogy egy meghatározhatatlan, boldog jövőt szolgálva gyilkológéppé váljon. Alakjában bárki ráismerhetett a hivatalos ideológiát − a szocializmus építését − zászlajukra tűző párttagkönyves törtetőkre.
Heiner Müller darabjait nagyon ritkán játszották Magyarországon, neve érdemtelenül ismeretlen nálunk. Részben ezt orvosolja, hogy Néder Panni rendezésében pénteken és szombat este az OSA Archívum Centrális Galériájában (V., Arany János u. 32.) bemutatják 1970-ben írt Mauser című darabját, amit annak idején „természetesen” betiltottak, a premiert is a texasi Austinban érhette meg.
− A Mauser nemcsak az adott korra, hanem Bertolt Brecht 1930-as művére, A rendszabályra is reflektál, s arra az ideológiára, amelyet Brecht tandrámái képviselnek – mondta el a magyarországi ősbemutató előtt Néder Panni. − Brechtnél a forradalmárok álarcokat vesznek fel, mikor átlépik Kína határát. A nép megkérdi őket, miért nem hoztak kenyeret. De ők a kommunizmus eszméjét tanítják, ami szerintünk fontosabb, mint a kenyér. Ám egyiküknek megesik a szíve a nélkülözőkön, ezért halnia kell. Müller e darabjában megidézi az emberséges forradalmárt, ám az empátia csak a kisebbik bűne lesz a társai szemében, és végül nem csak az önkritika gyakorlásáig jut el. Kegyetlen, költői műve egy sokkal emeltebb szimbólumrendszerben beszél arról, hogy a forradalom bármikor, bárhol „kénytelen” volt, kénytelen és kénytelen lesz a gyermekeit megölni.
Az előadásba a közönséget is bevonják, a drámát Csákányi Eszter, Kaszás Gergő, Mészáros Blanka és Csányi Dávid mellett az Örkény Színház Kaptár alkotócsoportjának tizennégy fiatalja teszi elevenné Rajk László installációi között. A Téli Palota és Lenin moszkvai „szószéke” is A hiányzó lépcső című, itt látható kiállításhoz készült. A tárlat és a Mauser bemutatója az OSA Archívum Forradalmak nyomában című programsorozatának része.
