Pápaválasztós komédia után családi drámát rendezett Moretti

Az Anyám mozija önéletrajzi ihletésű dráma a helytállásról.

Lakner Dávid
2017. 11. 29. 17:32
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Viszonylag szűkebb körben ismert, de különleges rendező Nanni Moretti. Az olasz filmes ritkán hallat magáról, akkor viszont mindig emlékezetesnek bizonyul. Tizenhat évvel ezelőtti filmje, A fiú szobája Aranypálmát nyert Cannes-ban, most pedig az Anyám moziját is díjazta ugyanott az ökumenikus zsűri.

A Van pápánk! (Habemus Papam) című 2011-es filmjét szintén ováció fogadta a fesztiválon. Pedig megvolt rá az esély, hogy az ironikus hangvételű mozin többen felhördüljenek: a sztori szerint a frissen megválasztott egyházfő megrémül a rá háruló felelősségtől, és még azelőtt elmenekül, hogy beszédet tarthatna az erkélyről. A főszerepben ráadásul A megvetés és A nagy zabálás legendás színészét, Michel Piccolit köszönthettük, aki bizonyította, hogy még nyolcvanas éveiben is képes nagy alakításokra.

A kételyekkel teli egyházvezető filmje lehetett volna éppen provokatív, megbotránkoztató, de sokkal inkább bizonyult szívmelengetően vicces és egyéni látásmódról bizonyságot tevő alkotásnak. Moretti itt is megmutatta, hogy mesterien képes ötvözni a humort és a súlyosabb, komoly témákat, így valóban egyedi, váratlanságában nagyszerű filmélménnyel ajándékozott meg bennünket.

A két évvel ezelőtti, de nálunk csak most bemutatott Anyám mozijára szintén ez jellemző. Nagyon is önéletrajzi ihletésű műről van szó: az alkotónak aközben halt meg az édesanyja, hogy ő a Van pápánk!-on dolgozott. A 2015-ös filmben egy rendezőnő a főszereplő, aki egyszerre próbál helytállni az idegőrlő és sokszor komikus helyzeteket is produkáló forgatáson, illetve beteg édesanyjánál a kórházban. Margheritának (Margherita Buy) két nagyon is különböző szituáció között kell egyensúlyoznia: ellentétes ingerek hatása és elvárások súlya alatt válik egyre bizonytalanabbá.

Mindezt egyéni megközelítésű filmnyelvvel tálalja Moretti: a számos rémálom, szorongó látomás megmutatásával pontos képet kaphatunk a főszereplő állapotáról anélkül, hogy a film önismétlővé vagy közhelyessé válna. Ez feltehetően annak is köszönhető, hogy Margherita súlyos félelmei és önmarcangolása személyes élményeken alapszanak: Moretti mindig értett hozzá, hogy közel vigyen minket témájához, bizonyítsa, hogy nem veszi félvállról történeteit és karaktereit.

Épp emiatt tudnak olyan jól működni a rendező alkotásai: miközben problémáikat a legkevésbé sem bagatellizálja, humorral és szeretettel közelít szereplői felé, így pedig szívmelengetőbb, mégis fajsúlyos filmélményt kapunk. Ami után egyszerre lesz könnyebb és nehezebb a szívünk – ezt elérni pedig Morettin kívül kevesen képesek.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.