Viszonylag szűkebb körben ismert, de különleges rendező Nanni Moretti. Az olasz filmes ritkán hallat magáról, akkor viszont mindig emlékezetesnek bizonyul. Tizenhat évvel ezelőtti filmje, A fiú szobája Aranypálmát nyert Cannes-ban, most pedig az Anyám moziját is díjazta ugyanott az ökumenikus zsűri.
A Van pápánk! (Habemus Papam) című 2011-es filmjét szintén ováció fogadta a fesztiválon. Pedig megvolt rá az esély, hogy az ironikus hangvételű mozin többen felhördüljenek: a sztori szerint a frissen megválasztott egyházfő megrémül a rá háruló felelősségtől, és még azelőtt elmenekül, hogy beszédet tarthatna az erkélyről. A főszerepben ráadásul A megvetés és A nagy zabálás legendás színészét, Michel Piccolit köszönthettük, aki bizonyította, hogy még nyolcvanas éveiben is képes nagy alakításokra.
A kételyekkel teli egyházvezető filmje lehetett volna éppen provokatív, megbotránkoztató, de sokkal inkább bizonyult szívmelengetően vicces és egyéni látásmódról bizonyságot tevő alkotásnak. Moretti itt is megmutatta, hogy mesterien képes ötvözni a humort és a súlyosabb, komoly témákat, így valóban egyedi, váratlanságában nagyszerű filmélménnyel ajándékozott meg bennünket.
A két évvel ezelőtti, de nálunk csak most bemutatott Anyám mozijára szintén ez jellemző. Nagyon is önéletrajzi ihletésű műről van szó: az alkotónak aközben halt meg az édesanyja, hogy ő a Van pápánk!-on dolgozott. A 2015-ös filmben egy rendezőnő a főszereplő, aki egyszerre próbál helytállni az idegőrlő és sokszor komikus helyzeteket is produkáló forgatáson, illetve beteg édesanyjánál a kórházban. Margheritának (Margherita Buy) két nagyon is különböző szituáció között kell egyensúlyoznia: ellentétes ingerek hatása és elvárások súlya alatt válik egyre bizonytalanabbá.
Mindezt egyéni megközelítésű filmnyelvvel tálalja Moretti: a számos rémálom, szorongó látomás megmutatásával pontos képet kaphatunk a főszereplő állapotáról anélkül, hogy a film önismétlővé vagy közhelyessé válna. Ez feltehetően annak is köszönhető, hogy Margherita súlyos félelmei és önmarcangolása személyes élményeken alapszanak: Moretti mindig értett hozzá, hogy közel vigyen minket témájához, bizonyítsa, hogy nem veszi félvállról történeteit és karaktereit.
Épp emiatt tudnak olyan jól működni a rendező alkotásai: miközben problémáikat a legkevésbé sem bagatellizálja, humorral és szeretettel közelít szereplői felé, így pedig szívmelengetőbb, mégis fajsúlyos filmélményt kapunk. Ami után egyszerre lesz könnyebb és nehezebb a szívünk – ezt elérni pedig Morettin kívül kevesen képesek.
