Sorban állás: a kisgyerekes anyuka előnyt élvez a társasjátékban

Van egy társasjáték, amely Lengyelországban óriási sikert aratott, Oroszországban betiltották, lefordították angol, német, spanyol nyelvre, és most Magyarországon is kapható.

A keserédes hangulatú Sorban állást a Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete fejlesztette ki, mégpedig azért, hogy bemutassa, miként éltek a lengyelek hosszú éveken keresztül. 1976-ban vezették be harmadjára a Lengyel Népköztársaság idején a jegyrendszert, először csak a cukorra, 1981-ben aztán már jegyre lehetett kapni a húst, az alkoholt, a benzint, a cipőt, az édességet, a vajat, a szappant, a cigarettát, a pelenkát, a mosószert, a gabonatermékeket, a zsiradékokat, az iskolai füzeteket is. A jegy mellett bevezették a kupont is: ezzel már autót, cementet és szenet lehetett szerezni – elvileg. A hiány és a sorban állás annyira általános lett, hogy versben, dalban is megörökítették. Viccek is születtek a jelenségről, az egyik például így szól: „Mi lett volna, ha nincs a Lengyel Népköztársaság? Minden!”

A poénnak van gazdasági alapja, ugyanis abban az időben Lengyelország – a lakosság ellátása helyett – főleg a hadiiparra koncentrált. Ráadásul az árakat a kereslet helyett állami hivatalnokok határozták meg, ahogyan azt is, mi és mikor kerül az állami boltok polcaira. Ha pedig mindez nem lett volna elég, akkor ott volt még a rejtett infláció is, amely annak volt köszönhető, hogy a politikai bukástól rettegő vezetés fizetésemelésről határozott, ennek viszont nem volt árufedezete.

Vagyis az embereknek hiába volt pénzük, nem tudtak mit vásárolni. Úgyhogy beálltak a sorba.

De volt élet az állami áruházakon és a végeláthatatlanul hosszú sorokon túl is. Például a remekül felszerelt „dollárboltokban” és Pewex üzletekben mindent lehetett kapni, csak valutát kellett szerezni. Ez szinte csak illegálisan ment akkoriban. Ott voltak aztán a feketepiacok, ahol hozzá lehetett jutni mindenhez, persze sokszoros árért. És teljesen bevetté vált csereberélni, „csencselni” is, például aki nem dohányzott, elcserélte kenyérjegyre a cigarettajegyét, vagy ha valakinek ingre volt szüksége, de a ruhaboltba tévedésből sampont hoztak, akkor nem ment haza üres kézzel: keresett valakit, akinek samponra volt szüksége, és természetesen rendelkezett egy felesleges inggel. És hát ott voltak az ismerősök, akik bolti alkalmazottként a megfelelő személynek előszedték a megfelelő árut a pult alól. Ott voltak falun, ahonnan lehetett feketevágásból húst szerezni.

Ezek közül majdnem minden opció szerepel a Sorban állásban, de a hazánkban élő lengyeleket soraiban tudó Bem József Kulturális Egyesületben elmeséltek még egyet s mást arról, miként lehetett élelemhez jutni és persze életben maradni mondjuk sorban állás nélkül. Janusz Kowalczyk például úgy döntött, hogy Magyarországra szökik. Egyszerűen nem volt hajlandó sorban állni ugyanis.

– Annyira abszurd volt, hogy először sorban kellett volna állnom a jegyért, hogy aztán sorba állhassak bármiért – mondja Kowalczyk, aki úgy emlékszik, az üzletben csak két dolog volt abban az időben: só és ecet, ehhez mások még a mustárt tették hozzá.

A társasjáték egyik meghatározó mozzanata az úgynevezett tolakodás, azaz amikor a sorban állók a legkülönbözőbb okokra hivatkozva megpróbálnak előrébb jutni. A Sorban állásban ehhez az életből vett példákat hoznak: van egy adu ász kártya, a „kisgyermekes anyuka”, így a sor elejére lehet kerülni. A játékban legalábbis, a valóságban külön sorban álltak a kisgyermekesek. Kowalczyk mosolyogva meséli, hogy ezek a sorok csak eleinte működtek, egy idő után kiderült ugyanis, hogy a nők sokszor kölcsönkért gyerekkel indultak vásárolni. Lengyel férje révén a hadiállapot utáni időket Varsóban töltő Erzsike érthetően nem őriz jó emlékeket erről az időszakról. Babakocsis és karon ülő gyermekével volt kénytelen végigállni a sorokat, ahol aztán időnként úgy döntöttek, hogy minden második anyuka előremehet. De volt, hogy csak minden ötödik.

– Képzelje el, milyen volt ez az egész! Felöltözni, felöltöztetni a gyereket is, aztán állni a hideg varsói szélben órák hosszat, leizzadni, megfázni, aztán bent a boltban megint leizzadni Nem volt könnyű, na! – emlékszik vissza. Megesett az is, hogy két gyermekének két anorákot akart venni, de csak egyet akartak eladni. Mikor Erzsike felvetette, hogy neki bizony két gyermeke van, az volt a válasz, hogy hát kölcsön is lehetett kérni azt a gyereket. Végül sikerült megvásárolnia az anorákokat.

És hogy mi minden számított luxusnak abban az időben, talán az is mutatja, hogy minden megszólalónk más-más példát hoz. Kowalczyk azt idézi fel, hogy egyszer verekedés tört ki egy boltban, amikor hosszú várakozás után végre hoztak valamennyi, de nem elégséges vécépapírt. Erzsike arra emlékszik, hogyan kellett sorban állnia már zokniért is. A hazánkban műszaki tolmácsként dolgozó Danuta Grygiel pedig a nálunk kapható narancs miatt emlékszik Magyarországra „paradicsomként”. Felidézi, hogy hosszú várakozás után jutott egyszer nagyon ronda húshoz, amelyet nem akart elfogadni, a hentes viszont közölte vele, hogy tetszik, nem tetszik, nem kap mást. És különben is szégyellje magát a hangulatkeltésért. Hiába, ilyen az, amikor már a hús zsírosságának a felemlegetése is rendszerkritikává válik.

Apropó rendszerkritika: a Sorban állásban a fennhangon politizálót a rendőrök igazoltatják, ezért megelőzi őt a többi várakozó. Janusz Kowalczyk ilyen esetről nem hallott. Csak súlyosabbról.

– A Szolidaritás egyik aktivistáját a nyílt utcán lőtték le a rendőrök. Az emberek, így a sorban állók pedig végignézték. Tudták, hogy gyilkosságot néznek végig, de kinek jelentették volna? A rendőrségnek? Hát ők követték el!

A 2011-ben piacra dobott játékban ilyen tragédiák nincsenek, Oroszországban mégis úgy döntött a fogyasztóvédelem, hogy nem engedélyezi a Sorban állás forgalmazását. Úgy találták ugyanis, hogy túlzott kritikával közelít a kommunizmushoz, emellett oroszellenes érzéseket kelthet. A társasjáték erre ugyan semmi alapot nem ad, a korabeli lengyel valóság alapján viszont tényleg nehéz jó színben feltüntetni a Szovjetuniót. A külön bolttal rendelkező párttagok mellett a Lengyelországban – természetesen ideiglenesen – állomásozó orosz katonák is remekül felszerelt üzletekbe járhattak, miközben a lengyelek leállták a lábukat.

– Mi azt hallgattuk, hogy mindenünk megy ki a Szovjetunióba, csakhogy amikor ösztöndíjas egyetemistaként odakint voltam, azt hallgattam, hogy azért nincs a szovjet boltokban semmi, mert mindent Lengyelországba vittek – idézi fel Jadwiga Zeisky.

– Sokat segítettek egymásnak az emberek, ezért aztán hiába voltak üresek a boltjaink, a lengyelek fridzsidere mindig tele volt, pláne, ha vendégek jöttek – meséli Zeisky, akitől már sokadjára halljuk, hogy ha csak lehetett, ő is kerülte annak idején a sorban állást. Megpróbált mindent Magyarországról hozni.

– Ott volt például annak idején az Africana csokoládé. Ha olyat hoztam Magyarországról, hát azzal én voltam Lengyelországban az amerikai nagynéni – hiába, az újságírónő szavai rámutatnak, hogy mennyire internacionalista is volt a KGST. És hogy mekkora kincs volt az Africana csokoládé akkoriban, remekül mutatja egy történet: Zeisky férje egy gyorshajtás után négy táblával le tudta kenyerezni a lengyel rendőröket. Csakhogy ez azt jelentette, hogy így négy családtagnak kellett új karácsonyi ajándék után nézni, úgyhogy a hazaút hátralévő részét Jadwiga Zeisky végigzokogta.

– Ma már persze minden bolt tele van áruval – mondja az asszony, akinek így megint kihívás lett a karácsonyi vásárlás. De ma már nem kell zokognia emiatt.