Hamarosan a mozikba kerül Dorota Kobiela és Hugh Welchman egész estés animációs filmje, a Loving Vincent, amely Vincent van Gogh életének utolsó napjait eleveníti fel, a holland posztimpresszionista festő képeinek a mozgatásával. A több mint hatvanezer olajfestményt mintegy száz festőművész készítette a produkciónak, amelyet most úgy hirdetnek, ez a világ első festményfilmje. A Loving Vincentet ősszel már levetítették a miskolci Cinefesten, és míg a kritikusok egy része elragadtatásáról adott számot, mások a fenntartásaiknak adtak hangot. Az Index ítésze egyenesen „parasztvakításról” írt: szerinte a mű épp a festő művészetének a lényegéhez nem viszi közelebb a nézőjét, így az sem derül ki belőle, egyik festményből miként következik a másik.
A filmet látva bármelyik vélemény is áll (majd) hozzánk közelebb, egy biztos: nem a Loving Vincent a világ első festményfilmje, hanem Gémes József 1984-ben bemutatott Daliás időkje, amely a Toldi-trilógiát dolgozza fel. Kondor Attila festőművész is készít 2012 óta festményfilmeket – igaz, nem egész estéseket −, amelyek storyboardját, azaz képes forgatókönyvét a már megszületett alkotásaiból állítja össze. Legutóbbi mozgóképét az Andrássy úti lakásgaléria, a Resident Art Budapest ideiglenes (pop up) kiállításán mutatták be a napokban, a magyar festőművész második művészetfilozófiai albuma, A figyelem útjai megjelenéséhez időzítve. (Első monográfiája 2011-ben, harminchét éves korában jelent meg, épp annyi idős volt akkor, mint amikor Van Gogh életműve végérvényesen lezárult.) Kondor korábbi filmjéhez, a Splendor Solishoz (A Nap ragyogó pompájához) hasonlóan A figyelem útjai is repetitív mű, amelyben hol az autópálya hétköznapi, profán vidéke változik át transzcendens tájjá, máskor a római Pantheon kazettás mennyezetének mintázata hullámzik az Ég vizében, a néző hagyományos szemszögét is megfordítva. A film szándéka szerint feltárja a képek születésének belső, a néző előtt rejtett összefüggéseit, Kondor Attila megfogalmazásában egyfajta „bevezetés a festészetbe”. Persze nem csak esztétikai értelemben: megsejteti mindazt a bölcseleti megalapozottságot, tudatfilozófiai iskolákat, amelyek Kondor Attila képei mögött rejlenek. E festmények legfőképp a „nem cselekvő cselekvésre”, a kontemplációra, azaz szemlélődésre szeretnék késztetni a nézőiket.