A magyarországi színházi szaksajtó úgy tartja, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata felívelőben van, nagyon jó energiák működnek ott. Nemrégiben a városban jártam, hogy arról írjak, miért választja számos magyarországi színészhallgató a határon túli települést tanulmányai helyszínéül. Mivel nem tudtam sokáig maradni, és így személyesen megtekinteni a teátrumban játszott előadások valamelyikét, Gáspárik Attila igazgatótól megkaptam néhánynak a felvételét. A magyar és a román társulat által közösen létrehozott Double bind roppantul elgondolkodtatott. Mielőtt még belevágnék a Kincses Réka és Alina Nelega által írt és rendezett dokumentarista darab ismertetésébe, el kell mondanom, hogy a román–magyar együttélés témáját boncolgató előadásnak volt előzménye: a szintén marosvásárhelyi Yorick Stúdió 20/20 előadása az 1990 márciusában lezajlott véres események kapcsán beszélt a többség-kisebbség viszonyáról.
A double bind egyébként egy pszichológiai szakkifejezés, kettős kötést jelent. Az ötvenes években egy amerikai egyetemen a kutatók azt vizsgálták: milyen következményei vannak egy egyén lelki fejlődésére, ha már korai életkortól fogva ellentétes utasításokat kap a kommunikáció különböző csatornáin keresztül. A válasz nem meglepő: ha érzelmileg fontos személytől érkeznek, akkor súlyos traumákat okozhatnak. A double bind helyzetben ugyanis az ellentétes igényeknek, elvárásoknak képtelenség megfelelni, az elszenvedője bármit tesz, mindig büntetésre számíthat.
Erdélyben gyakorlatilag mindenkinek van egy története a román–magyar együttélésről, és ezek jó része igazi double bind helyzet. Mint az egyik szereplő történetében: a román kisfiút otthon minduntalan arra emlékeztették, hogy a nagyanyját a magyarok kergették el, ám amikor az iskolában a társaival meztelenre vetkőztetett és megalázott egy magyar kislányt, a szülők kiakadtak. – Hát erre tanítottunk mi téged? – üvöltötték neki.
A megrázó előadásban sokszor előkerül a konfliktusváros motívuma is, amelyet egyik náció sem tud igazán magáénak érezni a vélt vagy valós sérelmek miatt. Vegyük csak a nyelvhasználatot: a Double bind kétnyelvű, és hogy a néző biztosan megértsen mindent, a fordítást a falra vetítik. Egyébként azért is jó, hogy ez az előadás megszületett, és így született meg, mert a Romániában működő kilenc magyar költségvetési színház közül öt szoros közelségben dolgozik a helyi román színházzal. Sok helyen akár a színpadot is megosztva, ám a művészi munkát egymás elől gondosan bezárt ajtók mögött végezve. Talán nem is ellenségeskedésből – a nyelvi különbözőség legitim alapot ad a közömbösségnek.
A darab történetei megrendítők: a külföldről hazatérő magyar teljesen más utcaneveket mond a kezdő román taxisnak, mint amit a GPS ismer. Egy tévés vitaműsort feldolgozó jelenetében a résztvevők egymás torkának esnek a magyarok autonómiája kapcsán, csak akkor lesz teljes egyetértés, ha a nők vagy a melegek politikai szerepvállalása kerül szóba – mindkettőt mereven elutasítják. És vannak erős, nagyon erős mondatok is: „ebben a városban nekünk múltunk van, nekik jövőjük”, mondja például valaki. A külföldről hazatérő nő, aki visszakéri államosított házát, megállapítja, hogy „a főtér átköltözött Marosvásárhelyről Targu Muresbe”.
És hogy mi a megoldás? Maradjon ki-ki a maga előadásával, a maga nemzetével, a maga Vásárhelyével? Mikor tudjuk valóban elfogadni a másikat? Majd ha már csak néhány székely marad egy rezervátumban, népviseletben, népdalokat énekelve-táncolva a fotózó kínai turistáknak? És mi lesz a magyarokkal, ha kihal belőlük a panasz? A szomorúság, a nyavalygás, a kisebbségi lét felett érzett otthonos, meleg érzés?
Talán a Marosvásárhelyen végzett anyaországi és székelyföldi színészek egyszer azt is megmutatják.
Román pénzen képeznek budapesti színészeket
Októberben arról írtunk a Magyar Nemzetben, hogy az anyaországi egyetemek elszívják a határon túli magyar hallgatókat. Összeállításunkból kiderült, hogy Magyarországon az elmúlt tanévben 2054 román, 1907 szerbiai, 1885 szlovákiai és 1193 ukrajnai állampolgárságú hallgató tanult, akiknek túlnyomó többsége az ottani magyar közösségekből érkezett, míg a folyamat fordítottja alig működik. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem a szabályt erősítő kivétel: a színész szakot szó szerint elárasztották az anyaországi hallgatók. A nyolcvan százaléknyi magyar állampolgár között olyan is akadt, aki állami ösztöndíjat kapott, így elmondható: a román adófizetők pénzén képeztek budapesti színészeket. A kilenc diákból hét visszajött Magyarországra, kettő Erdélyben kapott munkát. Az okokról, az ottani és a magyarországi képzés különbségeiről, valamint arról, hogyan boldogulnak az itteniek a határon túli városban, a Magyar Nemzet Magazin december 30-án megjelenő számában olvashatnak részletes riportot.
