A kárpátaljai sebészorvos, aki negyvenhatezer imát mondott a betegeiért

Linner Bertalan szimbólumértékű alakjáról készült dokumentumfilm Beregszászon.

Kárpátalján az új ukrán oktatási törvény kisebbségi identitást megtépázó légkörében készült el a Linner doktor – egy nem mindennapi orvos története című dokumentumfilm, amely egy ma is követendő, szimbólumértékű személyiséget mutat be: egy sebész főorvost, akit nem lehetett nem becsülni.

A borászként is híres Linner Bertalan 1887-ben született Beregszászon, ahol emléktábla, mellszobor és utcanév után e filmmel tisztelegnek előtte születése 130. évfordulóján. Az első világháborúban harctéri sebész volt az orosz és olasz frontokon, majd a háború után Európa leghíresebb klinikáinak kecsegtető meghívásai ellenére 1919 nyarán visszatért szülőföldjére. A megalkuvást nem ismerő orvos a hruscsovi időkben is imával kezdte minden műtétjét (hatvan év alatt negyvenhatezret!), a halálos szívroham is istentiszteleten érte az utolsó napjáig praktizáló orvost, aki nem a szovjet gyógymódokat alkalmazta, azok között egyedül a megelőzést tartotta helyesnek. Vajon jól gondolkodott? Egy volt betege írta: „engem is ő mentett meg a haláltól: hathetes koromban lemondtak rólam az orvosok, most 53 éves vagyok”.

Bunda Fehér Rita rendezőt és férjét, Bunda Szabolcs operatőrt a 2016-os A hűség ára című dokumentumfilmjük után – amely a kárpátaljai egyházüldözésről, a Szovjetunió gulágtáboraiba hurcolt politikai foglyokról és kényszermunkásokról emlékezett meg –, 2017 elején Jakab Eleonóra, a Beregszászi Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke kérte fel a film elkészítésére, amelyet december 2-án mutattak be a tíz hónapos forgatás után a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola átriumában. A nyilvános bemutató dátuma december 27., amelynek szintén Beregszász ad otthont. Magyarországon is látható lesz, a tervek között több filmfesztivál, tévécsatorna és mozi is szerepel, de annyira friss a film, hogy a konkrétumok még alakulhatnak.

A beregszászi színház színészei ugyan fiatalok ahhoz, hogy személyesen ismerhették volna, ám örömmel vettek részt abban a munkában, amellyel emléket állíthattak neki, aki egy rokona szerint csupán attól félt, hogy egyszer elfelejtik. A rendező a levéltári kutatás mellett a legtöbb információt, a film alapját azokból az interjúkból gyűjtötte össze, amelyeket olyanokkal készített, akik még ismerték: hajdani betegek, ismerősök, rokonok. „Olyan volt ez, mintha egy időre beköltöztem volna Linner doktor házába” – emlékszik vissza a minden apróságot megismerni szándékozó gyűjtőmunkára Bunda Fehér Rita.

A rendező a film alanyának jelentőségéről azt is elmesélte lapunknak, hogy egy történet szerint egy híres budapesti sebész Beregszászon átutazva csak azért szállt le a vonatról, hogy megismerkedhessen Linner doktorral, akiről köztudomású volt, hogy jelentős szovjet tisztviselőkhöz is hívták, sőt sokak szerint (bár nincs erre bizonyíték) magát Sztálint is gyógyította.

Mindenesetre „ha Linner doktor valakire ránézett, az már meg volt mentve” – elevenítette fel jelentőségét egy volt kolléganője. A tisztelet kölcsönös volt, valamennyi kollégájának megjegyezte a születésnapja dátumát, s meg is ajándékozta őket. Még a lelki bajokat is orvosolni igyekezett, hiszen az is hozzátesz az emberek szó szerinti egészségéhez.

Az operatőr a részletekről elárulta nekünk, hogy „háromféle elemből épül fel a film, amelyek különböző témakörben ismétlődnek: Linner doktor imája a templomban”, ez a film gerince, ehhez járul egy szemtanúval készült interjú, valamint a cselekmény, „amely korabeli rekonstrukcióként zár le egy bizonyos témakört Linner doktor életéből”. Az utóbbiaknál nagyobb kihívást jelentett az operatőri munka az eredeti helyszíneken, „hogy azok a megfelelő napszakban, fényeknél történjenek, mivel csupán háromtagú stábbal dolgoztunk, és a technikai feltételek is meglehetősen korlátozottak voltak”. Forgattak „a beregszászi templomban, utcákon, temetőben, a beregszászi kórház folyosóin, sebészeti osztályán, műtőben”, ahol „nem igazán volt lehetőség teljesen lezárni a helyszíneket a forgatás idejére. Többször, kihasználva azt, hogy épp nem jön senki, vagy nincs forgalom, kezdtünk el felvenni egy-egy jelenetet”. Az utómunka során pedig igyekeztek a régi magyar játékfilmekre jellemző színvilágot kialakítani, elősegítve, hogy a néző visszacsöppenhessen a múlt századi történések világába. „A film megzenésítésénél is olyan dallamokat  választottunk, amelyek érzelmileg is segítenek ráhangolódni egy-egy jelenetre.”

De milyen lett a végeredmény? Egy kárpátaljai néző szavai árulkodók: „Szerintem mi, akik maradtunk, naponta hozzuk meg ezt a döntést a jelen helyzetben, és másnap újra feltesszük a kérdést: helyesen tettük? Látva a filmet, hiszem, hogy igen!”