És kérjük az Úristen segítségét azért is, hogy a háztartásikisgép-ellátottság a következő esztendőkben Magyarországon és az egész világon tovább javuljon! Könyörgünk hozzád, ámen – recitálja a bojler-kazán szerelő vele imádkozó (nem mellesleg már halott) asszonya, illetve a trikóra vetkőzött, költői hajlamú, Columbónak csúfolt rendőrnyomozó és az ő felesége társaságában. Hamarosan a többiek is megszólalnak: hasonló, nagy volumenűnek semmiképpen sem nevezhető, kifejezetten idiotizmusra valló fohászok szakadnak ki belőlük is a Kamra Gothár Péter rendezte, Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler című előadásában. Az idiotizmus pedig rohamosan terjed a primer valóságra erősen emlékeztető színpadi miliőben; nem csodálkozhatunk tehát azon sem, ha (egyáltalán nem mellékes) mellékkövetkezményeként az imádság mint valóságos gyakorlat meghal. Helyét üres formulákon alapuló, eldarálható, tetszés szerint variálható, végeérhetetlen könyörgéssorozat veszi át – a semmiről.
A szerző, Bognár Péter versei nyomán még az év elején, a színművészeti harmadéves zenés színész osztályának közreműködésével, Gothár Péter rendezésében született meg (az azonos című kötet alapján) A rodológia rövid története című előadás. A fiktív tudományágról, a rodológiáról szóló, hatalmas asztal körül zajló játék szellemi rokonként akkor a jeles francia írót, Raymond Queneau-t juttatta eszünkbe. (A történet szerint 1986-ban alakult MTA-kutatóintézet munkatársai a rodar nevű szerkezetek segítségével „étertest-szubsztanciákat”, azaz rodokat gyűjtenek össze, a kutatók ezeket vizsgálva jutnak különös „emlékanyagokhoz”.) Ugyanez az érzésünk támadt most a Kamrában is; mintha a Queneau Zazie a metrón-jának hasonló játékossággal összekuszált identitású párbeszédei folytatódnának. Bognár Péter történetének középpontjában (látszólag) egy gyilkosság/baleset áll. A nyitóképben a Columbo hadnagyként is emlegetett István (Tasnádi Bence), a rímekben beszélő és ezt gyakran másoktól is elváró „költőrendőr” hatol be egy tájszólásban meg-megszólaló zászlósnővel a tett helyszínére: a konyhapult mellett elterülve, sonkakéssel a hátában fekszik Detti, a halott asszony (Rezes Judit). A gyanúsított a bojlerszerelő férj, Sándor (Kocsis Gergely). A krimik (Humphrey Bogarttól a Derrickig) kedvelt módszerét, a retrospektivitást követve, azt egyébként némi parodisztikus-groteszk szósszal leöntve haladunk tovább az eseménysor felgöngyölítésében.
Az abszurd pokoljáráson a gangos lépcsőházak elnyűhetetlen, minden lében kanál asszonysága a Vergiliusunk, aki pletykál, hallgatózik, maga is nyomoz, elénk tárja a soha össze nem álló történetszálakat. Megtudjuk, hogy Detti képtelen felnézni szerelő férjére, ezért középkori kínzóeszközöket idéző nyújtót szerez be, hogy Sándor magasabb lehessen. A rendőr verses perverziók szavalása közben próbál rapid sebességgel közösülni feleségével, miközben a szobában gyerekük, Lajoska (hamarosan hosszú időre lecsukódik a szeme és „magába fordul”) születésnapi ajándékát várja.
Mind a rendőr, mind a szerelő munkája, illetve a gyereknevelés feladata is – szakmai körítéstől függetlenül – nyilvánvalóan látszattevékenység: az éppen reparált bojler „lassan javul”, Detti halálát pedig sohasem sikerül rekonstruálni. A valóság tetszés szerint formálható, a rokonok, barátok közötti kommunikáció elveszti lényegét és értelmét, alapjává a félreértés, az identitászavar válik; a szereplők gyakorlatilag mind halottak is lehetnének akár – fejthetjük fel az üzenetet.
Kocsis Gergely autentikusabb bojlerszerelő, mint némely valóságos megfelelője; Rezes Judit mártírszerepben tetszelgő házizsarnok. Az abszurdba hajló, humoros-szórakoztató előadás legnagyobb problémája a hosszúsága: ami eleinte érdekes, meglepő, az megszokottá, egyre érdektelenebbé válik, ahogy az időben előrehaladunk. Ez pedig végzetes hiba: királyi utat nyit az erő és az egyensúly (helyenkénti) megingásához, vele a humor kiüresedéséhez.
