− Pár napja érkezett vissza az Egyesült Államokból. Mennyire sűrű turnén van túl?
− New Yorkban tíz napot töltöttem, és öt fellépésem volt; San Franciscóban egy hetet, ott két koncertet adtam. A szólószettemmel és zenekarral, helyi zenészekkel is játszottam különböző klubokban, köztük volt a Sofar New York, a Soho House vagy a brooklyni The Way Station. Most jártam harmadjára Amerikában, ami a jazz szempontjából is sűrű hely: sok a zenész, a koncertek száma, ebből kifolyólag nagy a verseny is. A zeném kapcsán nagyon pozitívak voltak az eddigi reakciók, visszahívnak, én pedig azon vagyok, hogy masszívabban legyek jelen az Egyesült Államokban. Ahol egyébként szintén rétegzenének számít a jazz. Egy 330 milliós országban a rétegzene fogalma persze mást jelent, mint nálunk, és Amerikában büszkébbek is a jazzre, mint idehaza, hiszen az egész műfaj története tőlük indult. Igaz, amit én játszom – szólóban vagy zenekarral −, nem mainstream jazz. Sok szempontból talán nem is jazz, hanem különböző stílusok, a pop, az elektronikus zene és a jazz határán mozgó fúziós zene.
− Hatott önre az indiánok népzenéje is, amit korábban kutatott az Egyesült Államokban.
− Ez inkább a Barabás Lőrinc Quartettel megjelent tavalyi lemezünkre, a Beardance-re (Medvetánc) igaz, az indiános hangulat leginkább a lemez címadó számára jellemző. Nagyon megfogott az indiánoknak a világról és a zenéről alkotott felfogása, a természethez való viszonyuk is nagyon különleges ebben a nagy materialista világban. De ismerkedni a kultúrájukkal egészen más élményt ad, mint egy-egy indiánregény, amiből annyi mindenképp megtudható, hogy az indiánok Amerikában éltek-élnek. Csak az Egyesült Államok területén ötezer törzs található, összegezni a kultúrájukat olyan, mintha a magyar, a norvég és a kelta népzenét egy kalap alá vennénk. Egy New York és egy Seattle mellett élő törzs kultúrája teljesen különböző. Vannak pentaton zenéik is, de alapjában véve énekkel és dobbal – máskor különféle sípokkal, furulyákkal is – adják elő a muzsikájukat, ami leegyszerűsítő, ösztönszerű zene, olyan konstans, szívdobogásszerű lüktetéssel, ami a goában, trance-ben, más hasonló elektronikus zenékben hallható. Voltam városi indián rendezvényen, hallgattam régi felvételeket a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban, és rendkívül inspiráltak ezek az élmények. Amikor Bartók Béla Amerikába ment, megbízást kapott, hogy rendszerezze az indián népzenéket, de erre sajnos már nem maradt ideje. Nagyon meg tudtam érteni az indián zenék iránti érdeklődését. Ahogy általában a népzene iránti szeretetét is: a népzenében ugyanis sokkal kevesebb a mellébeszélés. Talán amiatt, mert szájról szájra terjed, és így lekopik róla a sallang, csak a lényeg, az esszencia marad benne, amitől igazabb zene lesz, dallamvilágát, zenei felfogását tekintve is.
− Többször, hosszabb ideig élt Londonban. Ott nem élnek indiánok, oda mi vitte?
− Olyan korban élünk, amikor lehet jönni-menni Európán belül, az én generációm pedig szívesen kipróbálja magát. Először huszonhat évesen, 2009-ben, azután 2015-ben töltöttem egy-egy évet Londonban, hogy megtapasztaljam, milyen az angol levegő, hogyan működnek ott a dolgok. Volt heti klubestem, megismerkedtem egy csomó zenésszel, csináltunk közös felvételeket, koncerteket, és rengeteg tapasztalatot, inspirációt gyűjtöttem. Persze csak így elmesélve volt egyszerű. Ugyanis egy hagyományos állás keretet ad az életnek: a munka kilenctől hatig tart, van havi fix fizetés. A hozzám hasonló zenészek viszont szabadúszó életmódot élnek, a munkánk fellépésekből, ismeretségekből épül fel. Amikor kimentem, már volt a Barabás Lőrinc Eklektric zenekarom, fölléptünk a Müpában is, tartottunk már valahol. Angliában viszont nagyon sok mindent elölről kellett kezdeni.
− Ugyan van itthon is közönsége, de Londonban magától értetődőbb, hogy a jazz jó zene?
− A jazz nagyon tág fogalom. Tény, hogy van olyan irányzata, amikor azt érezheti az ember, hogy hú, ehhez én kicsi vagyok, de vannak egészen populáris, könnyen emészthető formái is. Budapesten, Magyarországon van közönsége a nehezebb jazznek is, Angliát, Amerikát megtapasztalni ezen a téren is más. A mostani turné alatt megfordultam Bostonban, ott egy klubban, a Berkeley College közelében tizenöten ültünk Joe Lovano szaxofonos koncertjén, miközben itthon háromezer emberrel együtt hallottam őt. Egy hétfő este egy amerikai, egy angol jazzklubban is tud szellős lenni. És bár vannak nagyobb koncertterek, Londonban a legtöbb jazzklub mérete száz fő alatti; tény, hogy egy 10-12 milliós világvárosban akad belőlük bőven. Mindenesetre ott a brit gitárpop a fő zenei vonal.
− December 21-én a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány javára ad jótékonysági koncertet az Ellátóházban. Ön is egykor ennek az alapítványnak volt a támogatottja: mit lehet tudni róla?
− 1988-ban indult útjára. Én akkor ötéves voltam, a szüleim révén korán az alapítvány látókörébe kerültem. Viszonylag ritka, hogy egy gyerek végtaghiánnyal születik, a szüleik pedig sokszor nem tudják, ez mi fán terem. Az alapítvány az így érintett szülőkből, gyerekekből álló társaságból nőtte ki magát, amelynek Czeizel Endre orvos-genetikus is a segítője volt. Heti rendszerességgel tartottak úszásoktatást, gyógytornát, volt többször sítábor is – akadt, aki láb nélkül is megtanult –, de szerveztek számítástechnikai, közgazdasági, pénzügyi ismeretekkel foglalkozó tábort is. Olyan tudásanyagra tehettem szert, ami a mai napig segíti az életemet: a középfokú angolnyelv-vizsgát is az alapítvány keretein belül tettem le. Most Lévay Petra, Csesznegi-Fényes Zsuzsanna és Hurtik Imre – az én generációm – vette át az alapítvány vezetését. Küldetését három fő pontban határozták meg: az egyik a gyerekek fizikai karbantartása, a másik a szellemi épülése, a harmadik pedig maga a társaság. Nagyon nagy segítség volt számomra, hogy már egészen fiatalon találkozhattam hasonló sorsú gyerekekkel, együtt tudtunk bandázni, együtt tudtuk megélni a gyerekkorunkat, sok szuper élménnyel gazdagodtunk. Nem kellett az éreznem, hogy én vagyok az, aki egy kézzel születtem, és körülöttem nincs hozzám hasonló. Azóta mindenki fölnőtt, ám a mai napig tartjuk a kapcsolatot, olyan jó a csapat. De jönnek az újabb generációk, nekik is elkél a segítség.
− Hogy a végtaghiányos gyerekek korán megláthatták, a sorsukkal nincsenek egyedül, nyilván segített önmaguk elfogadásában is. Ez a nem fogyatékkal élők életében is a legnagyobb kihívások egyike.
− Az ember mindig próbálja megtalálni a helyét a világban. Fogyatékkal születni vagy egy baleset miatt fogyatékkal élni mindig ad egy olyan érzést, hogy más vagy, mint a többiek. Nem tudom, ezer emberből hányan élnek végtaghiánnyal, de az biztos, hogy nagyon kevesen. Persze más szempontjai is vannak a helykeresésnek: számít, hogy az ember hogyan vélekedik a világról, az életfelfogása hasonló-e másokéhoz, vagy sem, hasonló dolgokon jár-e az agya, vagy sem. Úgy gondolom, az ember akkor találhatja meg minden szempontból a helyét, ha olyanok között lehet, akikkel tud azonosulni. És ilyen a hasonló fizikai adottság is.
− Ami az adottságot illeti: nem sokon múlt, hogy hivatásos sportoló legyen.
− Igen, pont az alapítványon keresztül ismertem meg Málnai Istvánt, aki az úszóedzőm, és mindannyiunk, az alapítványon kívüli, fogyatékkal élő gyerekek úszóedzője is volt sok éven keresztül. Nálam a hosszútávúszásban csúcsosodott ki a sport, végül megmaradt hobbinak, idén is átúsztam a Balatont. Boronkay Péter többszörös paratriatlon-világbajnok, valamint a kétszeres paralimpikon Pásztory Dóra is ennek az alapítványnak a tagja volt. Vele is bandáztunk, ott voltam Athénban is, amikor megnyerte a paralimpiát, épp Málnai István vitt ki bennünket. Nekem viszont egy idő után dönteni kellett, hogy ráfekszem-e sportra, úszom-e napi öt-tíz kilométereket, vagy pedig zenélek. Utóbbi mellett döntöttem, de az úszás mint rekreáció, a kezem miatt, a trombitálás miatt továbbra is nagyon hasznos időtöltés.
− A trombita nem könnyű hangszer, hogyan jutott eszébe gyerekfejjel?
− Egyrészt adott volt, hogy olyan hangszert válasszak, amelyen egy kézzel teljes értékűen lehet játszani. Három billentyű van rajta, a többit az ember tüdővel, szájjal megoldja. Másrészt mindig is tetszett a hangszer sokszínűsége: nem csak a szimfonikusok fúvósszekciójában lehet hallani, ott van a funkyban, a latin zenében, a jazzben is. Tizenkét évesen kezdtem el trombitálni a Szabolcsi Bence-zeneiskolában Nemes Krisztinánál, tizenhét éves koromig nála tanultam. A trombita valóban nem egyszerű hangszer, hangról hangra lehet csak megtanulni, évekig tart, mire eljut az ember a két és fél oktávig. Aztán Fekete-Kovács Kornél szárnyai alá kerültem a kőbányai zenei iskolában, a klasszikus után ott kezdtem el jazz-zel és más stílusokkal, popzenével, szalonzenével foglalkozni. A Zeneakadémia jazz tanszakán szintén Fekete-Kovács Kornél volt a tanárom.
− Számos fúvós szólista is muzsikál Fekete-Kovács Kornél zenekarában. Önt nem csábította?
− Úgy adódott, hogy nagyon másfajta zenék irányába mentem, mint amit ő a zenekaraival játszik. 2006-ban diplomáztam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, akkoriban a pop vonzott, játszottam az Irie Maffiában is. Kornéllal másfél hónappal ezelőtt először zenéltünk együtt a Muzikumban, nagyon örültem, hogy elfogadta a quartet meghívását. De igazából annak idején nem is volt konkrét elhatározásom, hogy főállású muzsikus leszek: csak jöttek a felkérések és fellépések, szinte magától alakult ki a hivatásom, amit nagyon szeretek. A saját nevem alatt eddig hat lemezem jelent meg, a quartet második albumát pedig márciusban mutatjuk be a Müpában.
