Őrült zongoragyilkolás, erőteljes orgánum, hangutánzó szavakkal való játék, excentrikus kinézet: a többség ezekről nagy valószínűséggel ráismer Little Richardra, aki Elvis Presley mellett a rock ’n’ roll igazi úttörőjének számít, s kedden lett 85 éves.
Richard Wayne Penniman 1932. december 5-én látta meg a napvilágot az Egyesült Államokbeli Maconben, s már egészen fiatal korától kezdődően a zene bűvöletében élt. Népes családja (tizenegy testvére volt) napközben vagy hétvégenként a templomi kórusban énekelt ugyanis. Richard már gyerekként is nagyon erős hangon tudott üvölteni és sikoltani (családtagjai emiatt csak Harci Sólyomnak becézték), ami később is egyik védjegyévé vált. Nem csoda, hogy zenei karrierje már 14 évesen elindult, amikor a gospelkórus vezetője felkérte őt, hogy szólóban is énekeljen a fellépéseken.
A fiatalember érdeklődése azonban hamar a populárisabb irányokba fordult, ez pedig kiváltotta szülei rosszallását, akik a rythm & bluest az ördög muzsikájának tartották. Az 1940-es években el is hagyta a családi fészket, s összeállt több zenekarral (egy időben Jimi Hendrix kísérte őt gitáron), majd felvette a Little Richard művésznevet. Innentől aztán egyenes út vezetett a világhírnévig, a sűrű fellépések és a rögzített szerzemények egyre ismertebbé tették az R&B-t, a soult, a bluest, a boogie woogie-t és a jazzt ötvöző énekes-dalszerzőt.
Elvis Presley-vel gyakorlatilag párhuzamosan alapoztak meg és hoztak létre egy új műfajt. És míg Elvist a rock ’n’ roll királyának hívták, Richard rajongói őt kezdték el a rock ’n’ roll igazi királyának nevezni. Emellett illették a rock ’n’ roll építésze elnevezéssel is. Ő maga viszont csavart az egészen egyet azzal, amikor kinyilvánította: – Ha Elvis a Király, én vagyok a Királynő! Ezen kijelentése persze abból a szempontból tán nem annyira meglepő, hogy maga sem rejtette véka alá mindkét nem iránti vonzódását (gyerekkorában apja nemegyszer brutálisan megverte őt, amikor rajtakapta, hogy anyja ruháiban, kisminkelve töltötte az idejét otthon).
Amilyen gyorsan a zenei világ trónján találta magát, a drogok és a sűrű koncertezés ugyanolyan sebesen tették parkolópályára Little Richardot, aki emiatt az 1960-as években ismét az egyházi zene felé fordult, majd nagyjából tíz év múlva visszatért, de már csak árnyéka volt önmagának. Ennek ellenére számtalan muzsikus (például Mick Jagger vagy barátja, James Brown) számára maradt komoly ihletforrás ez a különc figura, aki az olyan dalokkal, mint a Keep A Knockin’, The Girl Can’t Help It, a Long Tall Sally vagy a Tutti Frutti, örökre beírta magát a zene nagykönyvébe. Stílszerűen szólva: A-wop-bop-a-loo-lop-a-lop-bam-boom!
