Túlságosan hasonlít a valósághoz. Nem is csupán a valósághoz. Maga a főszereplő emlékeztet összetéveszthetetlenül a bukott miniszterelnökből a szélsőjobboldal egyik vezérévé előlépő Imrédy Bélára – vetették Németh Antal igazgató szemére, amikor 1942-ben a Nemzeti Kamaraszínházban bemutatták Hubay Miklós „polgári szomorújátékát”, a Hősök nélkült. A Somlay Artúr által megformált, deheroizált politikus figura egy számára – a kor felfogása miatt – szégyenletes helyzetből némi szuicid tartalmú hezitálást követően előremenekül, a handabandázó szélsőjobbos koreszme hirdetőjévé lesz, a „forradalmi ifjúság” élére áll. A jegyeket érthető módon elkapkodta a közönség, pótnapokat kellett beiktatni. A nagyobb botrányt elkerülendő, és persze némi felülről érkező biztatást követően azonban az előadást hamarosan levették a műsorról.
Hasonló vihart kavart – és sikert aratott – lassan két éve, 2016 elején Pintér Béla első, Katona-beli rendezése, A bajnok, amely megint csak nagyon emlékeztetett bizonyos helyzetekre, a „valóságra”. Egy kormánypárti politikus állítólag találva érezhette volna magát. Az előadás kétségtelenül „ütött”; erre például a Magyar Idők fenyegető tónusú publicisztikája nyomán is felfigyelhettünk. „Bár mi sosem tudjuk annyira gyűlölni őket, mint ők bennünket, azért az nem maradhat következmények nélkül, hogy valaki beviszi a színházba a bulvármocskot [ ] Hogy Máté Gábor méltatlanná vált pozíciójára, az csak az ügy egyik fele. Az, hogy bajt hoz elvbarátaira, a másik” – írták akkor. Egészen más formában, de kételyeit fejezte ki a Heti Válasz munkatársa is.
Bizonyos, hogy a hétköznapi eseményekhez, közismert alakokhoz kapcsolódó szituációk színpadi újrafogalmazása, beemelése a virtuális térbe nem idegen sem Pintér Bélától, sem a Katonától. Ugyanakkor nem is feltétlenül veszélytelen. (Eszünkbe juthat például a Notóriusok sorozat talán utolsó darabja lassan tíz évvel ezelőttről, amely a 2008 körül uralkodó színházi viszonyokat tűzte pellengérre megkérdőjelezhető módon.)
A vasárnap este bemutatott, Pintér Béla által rendezett új előadást, az Ascher Tamás Háromszékent A bajnok körüli vihar ihlette, legalábbis a korábbi sajtóhírek és -nyilatkozatok szerint. Máté Gábor és Ascher Tamás – ma már talán legfontosabb – szellemi-alkotói közegének, a Katona színpadának két központi szereplőjét Máté Gábornak és Ascher Tamásnak hívják; a két színpadi figura külsejében, viselkedésében, hanghordozásában, természetében, reakcióiban is hasonlít Mátéra és Ascherre. Természetesen nem ők; ezt, bár meglehetősen egyértelmű, a félreértéseket elkerülendő nem árt kijelenteni. A meghökkentő, a hazai színházi világban eddig páratlan fogás egyúttal üzenet is a színpadi-irodalmi-filmes munka egyik alapvetéséről: a fikcióról, a virtuális tér természetéről. Fantázia és a valóságból kiszűrt elemek, bűnök, erények, botlások keverednek immár elválaszthatatlanul, új kontextusba kerülve, új minőséget és végső soron új világot teremtve a darabbeli katonavári Kapos József Színházban. Erre utal meglehetős nyíltsággal az Ascher Tamás Háromszéken ajánlója is: „Mi történt volna, ha Ascher Tamás ellátogat Erdélybe valamikor a kilencvenes években színházi kurzust tartani? Mi lett volna, ha Bezerédi Zoltánnak lett volna egy használt Zastavája? És hogy megrendezte volna-e Máté Gábor a Három nővért, ha egy véletlen folytán valóban összetalálkozik az akkoriban még csak színész Pintér Bélával?”
A történetben ugyanakkor – a „valósághoz” kétségtelenül kötődően – ott munkál az (ön)irónia, a restelkedés fájdalma. Hogy miért, illetve hogy mi köze ennek esetleg a primer hétköznapokhoz, az a mi szempontunkból persze lényegtelen. (Akárcsak az, hogy a színen feltűnő alakok közül még kiket sikerül „beazonosítani”.) A fontos, hogy az esetleges valóságelemek alkalmasak-e arra, hogy releváns előadás szülessen a segítségükkel.
E tekintetben már jóval több bennünk a kétely. A darab sok elemében kidolgozatlan; nem sikerült például kigyomlálni belőle a keletkezés pillanatában természetesen elengedhetetlen ötletelés utóbb feleslegessé váló elemeit. A két óránál hosszabb előadásban Pintér elnyújtott expozícióval dolgozik, vagyis rendkívül hosszasan vezeti fel a témát, a konfliktust: az erdélyi színésznő tragédiáját, az abortuszhoz kapcsolódó morális kérdéseket. Ez persze járható út: eszünkbe juthat akár Thomas Mann Mario és a varázslója, akár, hogy mozipéldát hozzunk, Fábri Zoltán egyik legjobb alkotása, az Utószezon. Mindkettőben szoros, magukat a befogadónak rögtön meg nem adó, olykor látszólag jelentéktelen vagy figyelemelterelő oksági-metonimikus összefüggések vezetnek a végső kibontakozáshoz. Az Ascher Tamás Háromszéken azonban nem ezt az utat járja: felvezetésében csapongó, esetleges, bizonyos pontjain zavaróan belterjes. Amennyire találóan ragadja meg például a #metoo-jelenséget, amilyen tökéletes a búgócsigázó Ascher és az őt közben megütni kívánó Máté miniatűr jelenete, annyira erőtlen az erdélyi színházi közeg terjengős felvázolása vagy Csehov beemelése az előadás kontextusába. Hogy miért van szükség a jeles orosz drámaíróra, illetve miért éppen rá van szükség mankóként, az a hajdani kiváló Ascher-féle Három nővérre való ironikus – és kissé hosszadalmas – utalássorozaton túl nem igazán indokolt. A legsikerületlenebb jelenet a klasszikus Pintér Béla-i stílre emlékeztető, népzenére alapozott, a darabbeli Máté Gáborhoz kötődő kudarcos Három nővér-vállalkozásról szól. Színház a színházban Sirály-allúzióval összekötve netán? Ahhoz sajnos túl kevés. (Ezek következményeként pedig a nézőtéren olykor tanyát ver az érdektelenség.)
A megrázó erejű, szépen kidolgozott befejezés, az összetett, a tragédiát eleve magában hordozó helyzet pontos bemutatása az előadás legnagyobb erénye. Jordán Adél rendkívüli mélységgel és hitelességgel formálja meg a kiszolgáltatott erdélyi színésznőt. Bravúros Keresztes Tamás Ascher, illetve Fekete Ernő Máté Gábor szerepében. Nemcsak a külső jegyek, gesztusok pontos visszaadása, de „egyéniségteremtő” alakításuk miatt is, ennek nehézségét a rendhagyó szituáció miatt talán felesleges hangsúlyozni. Tabajdy színigazgató – a Katona és a kaposvári színház „egyesítéséből” eleve adódóan – megkettőzött alakjára szerencsés választásnak bizonyult Elek Ferenc és Thuróczy Szabolcs. Karakterük, alkatuk különbözősége közös megnyilvánulásaikat feszültséggel tölti meg.
A díszlet – oldalt egykori híres bemutatók plakátjai és a darabbeli társulati tagok fekete-fehér fotói függenek – és a negyed századdal ezelőtti divat megmosolyogtató vonásait hangsúlyozó jelmezek autentikusan adják vissza a kilencvenes évek atmoszféráját. (Khell Zsolt, illetve Benedek Mari munkája.) A háttérvetítés az Erdélybe vezető út bemutatása esetében kifejezetten találó, más esetben viszont a képek sorozata feleslegesnek tűnik.
