Nevethetünk Pintér Bélán, de a végén fájni fog

Az Ascher Tamás Háromszékenben a fantázia és a valóságból kiszűrt elemek, bűnök, erények, botlások keverednek.

A történetben ugyanakkor – a „valósághoz” kétségtelenül kötődően – ott munkál az (ön)irónia, a restelkedés fájdalma. Hogy miért, illetve hogy mi köze ennek esetleg a primer hétköznapokhoz, az a mi szempontunkból persze lényegtelen. (Akárcsak az, hogy a színen feltűnő alakok közül még kiket sikerül „beazonosítani”.) A fontos, hogy az esetleges valóságelemek alkalmasak-e arra, hogy releváns előadás szülessen a segítségükkel.

E tekintetben már jóval több bennünk a kétely. A darab sok elemében kidolgozatlan; nem sikerült például kigyomlálni belőle a keletkezés pillanatában természetesen elengedhetetlen ötletelés utóbb feleslegessé váló elemeit. A két óránál hosszabb előadásban Pintér elnyújtott expozícióval dolgozik, vagyis rendkívül hosszasan vezeti fel a témát, a konfliktust: az erdélyi színésznő tragédiáját, az abortuszhoz kapcsolódó morális kérdéseket. Ez persze járható út: eszünkbe juthat akár Thomas Mann Mario és a varázslója, akár, hogy mozipéldát hozzunk, Fábri Zoltán egyik legjobb alkotása, az Utószezon. Mindkettőben szoros, magukat a befogadónak rögtön meg nem adó, olykor látszólag jelentéktelen vagy figyelemelterelő oksági-metonimikus összefüggések vezetnek a végső kibontakozáshoz. Az Ascher Tamás Háromszéken azonban nem ezt az utat járja: felvezetésében csapongó, esetleges, bizonyos pontjain zavaróan belterjes. Amennyire találóan ragadja meg például a #metoo-jelenséget, amilyen tökéletes a búgócsigázó Ascher és az őt közben megütni kívánó Máté miniatűr jelenete, annyira erőtlen az erdélyi színházi közeg terjengős felvázolása vagy Csehov beemelése az előadás kontextusába. Hogy miért van szükség a jeles orosz drámaíróra, illetve miért éppen rá van szükség mankóként, az a hajdani kiváló Ascher-féle Három nővérre való ironikus – és kissé hosszadalmas – utalássorozaton túl nem igazán indokolt. A legsikerületlenebb jelenet a klasszikus Pintér Béla-i stílre emlékeztető, népzenére alapozott, a darabbeli Máté Gáborhoz kötődő kudarcos Három nővér-vállalkozásról szól. Színház a színházban Sirály-allúzióval összekötve netán? Ahhoz sajnos túl kevés. (Ezek következményeként pedig a nézőtéren olykor tanyát ver az érdektelenség.)

A megrázó erejű, szépen kidolgozott befejezés, az összetett, a tragédiát eleve magában hordozó helyzet pontos bemutatása az előadás legnagyobb erénye. Jordán Adél rendkívüli mélységgel és hitelességgel formálja meg a kiszolgáltatott erdélyi színésznőt. Bravúros Keresztes Tamás Ascher, illetve Fekete Ernő Máté Gábor szerepében. Nemcsak a külső jegyek, gesztusok pontos visszaadása, de „egyéniségteremtő” alakításuk miatt is, ennek nehézségét a rendhagyó szituáció miatt talán felesleges hangsúlyozni. Tabajdy színigazgató – a Katona és a kaposvári színház „egyesítéséből” eleve adódóan – megkettőzött alakjára szerencsés választásnak bizonyult Elek Ferenc és Thuróczy Szabolcs. Karakterük, alkatuk különbözősége közös megnyilvánulásaikat feszültséggel tölti meg.

A díszlet – oldalt egykori híres bemutatók plakátjai és a darabbeli társulati tagok fekete-fehér fotói függenek – és a negyed századdal ezelőtti divat megmosolyogtató vonásait hangsúlyozó jelmezek autentikusan adják vissza a kilencvenes évek atmoszféráját. (Khell Zsolt, illetve Benedek Mari munkája.) A háttérvetítés az Erdélybe vezető út bemutatása esetében kifejezetten találó, más esetben viszont a képek sorozata feleslegesnek tűnik.