Öt kiállítás, amit kár lett volna kihagyni

A teremtés örömhíre, a szentendrei költözőmadarak és egy hamis mítoszokat két vállra fektető német sztár tárlata is 2017 legjobbjai között

Emlékeznek talán a Levitáció című kiállítás plakátjára, amelyen fe Lugossy László, Bukta Imre és Szirtes János úgy lebegett Szentendre víztükre fölött, mintha nemcsak az űrben nem volna gravitáció (amire a tárlaton fe Lugossy egyik munkája hívta fel a figyelmet), de a Dunakanyarban sem. A fekete-fehér poszter (elsőre azt hihetnénk, Tarr Béla apokrif szuperhősfilmjének reklámja) sok mindent megsejtetett abból, ami a meleg fényű, szűk folyosókon és az elsötétített, hűvös termekben várta a látogatót. A Gulyás Gábor rendezte tárlat sok egyéb mellett elcsámborgásra és visszatalálásra, tükörbe nézésre és indexelésre, a fahéjillatú, fagylaltízű kisváros képzőművészeti nehézkedésére is rákérdezett. A köztes létet hívta színre. Szirtes performance-okban és installációkban használt piros fonala, Bukta szívszorító és meseszép Öreg gyümölcsöse meg fe Lugossy szólabirintusai mind azt sugallták: akár a város, útvesztőben kanyargunk mi is. A 2017 áprilisától augusztusáig látható tárlat olyan magától értetődően és rejtelmesen lakta be a MűvészetMalmot, hogy a mai napig nem tudom, a téglaporos térben fészkelő fecskék az egyik Bukta-installáció részei voltak-e, vagy a kiállító művészekhez hasonlóan ők is fekete-fehér költöző madarak Szentendrén. (V. N.)

A megkérgesedett szívű ember sem látni, sem hallani, sem érteni nem akar. Napjaink egyik leghíresebb fotográfusa, a brazil Sebastiao Salgado nem ilyen: akár egy-egy évtizedet is rászán arra, hogy nagyobb lélegzetvételű témáit megmutassa a világnak. Ilyen volt Munkások című sorozata, amelyben a kétkezi munkások eltűnőben levő életmódját dokumentálta világszerte, míg a kilencvenes években Vándorlások címmel a háború, az éhség, a természeti katasztrófák, a környezetkárosodás és a demográfiai nyomás elől menekülő tömegeket örökítette meg negyven országban. Annyit találkozott a halállal, hogy ő maga is haldokolni kezdett. Ekkor feleségével hazatért gyermekkora helyszínére, a brazíliai farmra, ahol a paradicsomi állapotokat már hiába kereste: addigra az őserdő 93 százalékát elpusztították. Feleségével újraültették a farm kivágott fáit, ő pedig hét évig, több mint harminc út során a természetet, az állatvilágot és az őslakos népeket kutatta fel, olykor igencsak kockázatos körülmények között. Ebből született Genezis című sorozata, amelynek örömhírét a Műcsarnok szeptembertől novemberig közvetítette: a föld 46 százaléka ugyanis épp olyan érintetlen, mint amilyen a Teremtés pillanatában lehetett. (T. G.)

Nem lehet eléggé dicsérni a Mai Manó Házat, amiért munkatársai éber szemmel figyelik a nemzetközi fotósszakma történéseit, hogy azután a magyar nézőknek is lehetőséget kínáljanak egy-egy érdekesebb életmű megismerésére. Az efféle említett történések közül pedig kétségkívül Vivian Maier felfedezése az utóbbi évtized egyik legérdekesebbike. Az Ausztria-Magyarország vidékéről elszármazott, francia gyökerekkel is bíró egykori nevelőnő vénkisasszonyként élt látszólag nagyon visszahúzódó és átlagosnak tűnő életet. Ám mindeközben fényképek tízezreit készítette el, amelyeket soha senkinek nem mutatott meg. Életműve jó eséllyel nem került volna reflektorfénybe, ha egy aukción az amatőr várostörténész, John Maloof nem akad a nő által lőtt negatívok sokaságát tartalmazó dobozokra. Maloof ettől kezdve annak szentelte idejét, hogy kiderítse, ki is volt ez a rejtélyes fotóművész. A Mai Manó az idén már második alkalommal kínált lehetőséget arra, hogy ezzel a különleges életművel mi is ismerkedjünk. (Sz. I. P.)