A hazai közönség finoman szólva sincs elkényeztetve a képzőművészet téren. Ha valóban világszínvonalú tárlatra vágyunk, legalább Bécsig kell utaznunk. Nem véletlenül mondta a Baselitz-tárlat nyitóbeszédében Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, hogy a kiállítással magasabb osztályba léptünk. – Egy lerombolt rendbe születtem, egy elpusztított tájba, egy összetört, meggyötört népbe, egy tönkretett társadalomba – fogalmazott Baselitz, aki Hans-Georg Kern néven 1938-ban a Drezda melletti Deutschbaselitzben látta meg a napvilágot. Hétévesen végignézhette, ahogy a világ összedől körülötte, a totalitárius rendszerek pusztításának élménye egy életre meghatározta a művészetét. Miközben mindenki az absztrakt művészetért rajongott, őt csak a múlttal való leszámolás érdekelte. Megfesteni és a képei által darabokra zúzni a hamis német mítoszokat, amelyek a világa pusztulásához vezettek. Ehhez azonban újra kellett teremtenie és újra is kellett élnie a múltat. Hitler-arcú, hatalmas péniszű manókkal és feje tetejére állított képeivel sokkolta a közönséget, ám munkái messze túlmutatnak a polgárpukkasztáson, felforgató szándéka mélyebbről jön: megkísérli feltárni és átrajzolni a múltat. Újrajátszott múlt című tárlata a hamis mítoszok mellett a világszínvonalú művészetre is ablakot nyitott a hazai közönség számára. (F. B.)
Tünékeny jelenség az ember, a kötődései szakadoznak, törékeny az általa teremtett világ is. Az első Kossuth-díjas magyar fotográfus, Korniss Péter képein mindezt úgy láthatjuk vissza, hogy egy-egy pillanatra eláll a lélegzetünk. Nem csak a képzőművészeti szempontból tökéletes kompozíciók miatt: érezni a képeken, hogy alanyaihoz nyitott szívvel közeledett, és ők is közel engedték a szívükhöz Kornisst. A Nemzet Művésze díjas fotográfus idén lett nyolcvanéves, február 11-ig Folyamatos emlékezet címmel a Magyar Nemzeti Galériában, január 7-ig pedig Hosszútáv címmel a Várfok Galériában látható kiállítás legendás életművéből és újabb fotóiból. Nagy, híres sorozatai a hagyományos paraszti világot, Erdélyt, az ingázó munkásokat, a tradíciók és a modern városias életforma találkozását mutatják be mindkét helyen. A Magyar Nemzeti Galériában első alkalommal állították ki a Budapesten munkát vállaló erdélyi asszonyokkal foglalkozó sorozatát, amely az elmúlt három évben készült, míg a Várfokban először láthatók az észak-amerikai indián rezervátumokban készített, 1977-es képei. Utóbbi sorozathoz kapcsolódó történet: amikor Korniss Péter egy komplikáltabb műtéten esett át, Ülő Bika békepipájának ötödik őrzője a felépüléséért naptáncot járt. (T. G.)
Emlékeznek talán a Levitáció című kiállítás plakátjára, amelyen fe Lugossy László, Bukta Imre és Szirtes János úgy lebegett Szentendre víztükre fölött, mintha nemcsak az űrben nem volna gravitáció (amire a tárlaton fe Lugossy egyik munkája hívta fel a figyelmet), de a Dunakanyarban sem. A fekete-fehér poszter (elsőre azt hihetnénk, Tarr Béla apokrif szuperhősfilmjének reklámja) sok mindent megsejtetett abból, ami a meleg fényű, szűk folyosókon és az elsötétített, hűvös termekben várta a látogatót. A Gulyás Gábor rendezte tárlat sok egyéb mellett elcsámborgásra és visszatalálásra, tükörbe nézésre és indexelésre, a fahéjillatú, fagylaltízű kisváros képzőművészeti nehézkedésére is rákérdezett. A köztes létet hívta színre. Szirtes performance-okban és installációkban használt piros fonala, Bukta szívszorító és meseszép Öreg gyümölcsöse meg fe Lugossy szólabirintusai mind azt sugallták: akár a város, útvesztőben kanyargunk mi is. A 2017 áprilisától augusztusáig látható tárlat olyan magától értetődően és rejtelmesen lakta be a MűvészetMalmot, hogy a mai napig nem tudom, a téglaporos térben fészkelő fecskék az egyik Bukta-installáció részei voltak-e, vagy a kiállító művészekhez hasonlóan ők is fekete-fehér költöző madarak Szentendrén. (V. N.)
A megkérgesedett szívű ember sem látni, sem hallani, sem érteni nem akar. Napjaink egyik leghíresebb fotográfusa, a brazil Sebastiao Salgado nem ilyen: akár egy-egy évtizedet is rászán arra, hogy nagyobb lélegzetvételű témáit megmutassa a világnak. Ilyen volt Munkások című sorozata, amelyben a kétkezi munkások eltűnőben levő életmódját dokumentálta világszerte, míg a kilencvenes években Vándorlások címmel a háború, az éhség, a természeti katasztrófák, a környezetkárosodás és a demográfiai nyomás elől menekülő tömegeket örökítette meg negyven országban. Annyit találkozott a halállal, hogy ő maga is haldokolni kezdett. Ekkor feleségével hazatért gyermekkora helyszínére, a brazíliai farmra, ahol a paradicsomi állapotokat már hiába kereste: addigra az őserdő 93 százalékát elpusztították. Feleségével újraültették a farm kivágott fáit, ő pedig hét évig, több mint harminc út során a természetet, az állatvilágot és az őslakos népeket kutatta fel, olykor igencsak kockázatos körülmények között. Ebből született Genezis című sorozata, amelynek örömhírét a Műcsarnok szeptembertől novemberig közvetítette: a föld 46 százaléka ugyanis épp olyan érintetlen, mint amilyen a Teremtés pillanatában lehetett. (T. G.)
Nem lehet eléggé dicsérni a Mai Manó Házat, amiért munkatársai éber szemmel figyelik a nemzetközi fotósszakma történéseit, hogy azután a magyar nézőknek is lehetőséget kínáljanak egy-egy érdekesebb életmű megismerésére. Az efféle említett történések közül pedig kétségkívül Vivian Maier felfedezése az utóbbi évtized egyik legérdekesebbike. Az Ausztria-Magyarország vidékéről elszármazott, francia gyökerekkel is bíró egykori nevelőnő vénkisasszonyként élt látszólag nagyon visszahúzódó és átlagosnak tűnő életet. Ám mindeközben fényképek tízezreit készítette el, amelyeket soha senkinek nem mutatott meg. Életműve jó eséllyel nem került volna reflektorfénybe, ha egy aukción az amatőr várostörténész, John Maloof nem akad a nő által lőtt negatívok sokaságát tartalmazó dobozokra. Maloof ettől kezdve annak szentelte idejét, hogy kiderítse, ki is volt ez a rejtélyes fotóművész. A Mai Manó az idén már második alkalommal kínált lehetőséget arra, hogy ezzel a különleges életművel mi is ismerkedjünk. (Sz. I. P.)
