„Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket” – visszhangozhat bennünk a súlyos üzenet, amely lassan negyvenhárom éve hangzott el az állami televízióban. A mondat attól a Nagy Lászlótól származik, aki nem sokkal később, ma negyven éve hunyt el, szavaival pedig a jövő hallgatóságának kívánt üzenni.
A szintén korszakos költő, Kormos István kérdezte tőle interjújában: ha a film megmarad, mit üzen azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szemközt vele? „Ha lesz emberi szellemük, tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük” – jelentette ki a Csodafiú-szarvas és a Ki viszi át a szerelmet szerzője, a XX. századi magyar líra egyik legjelentősebb alkotója. Mit jelent a „csak ennyit”, fel tudjuk-e mérni egyáltalán? Négy évtizeddel később pontosan látjuk már, kit vesztettünk, s miben állt Nagy költészetének jelentősége?
A költő a Veszprém megyei Felsőiszkázon született 1925-ben, eredetileg pedig festőművészeti pályán szeretett volna érvényesülni. Igaz, a költészeti véna tagadhatatlanul megvolt a családban: öccse, Ágh István is ezt a pályát választotta. Az előbb Felsőiszkázon, majd Pápán tanuló Nagy László a negyvenes évek közepén kezdte meg felsőfokú tanulmányait az Iparművészeti Főiskola grafikus szakán. Egy évvel később átjelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, első versei viszont már kezdtek megjelenni, hogy aztán 1948-ra eldöntse: a költészet lesz az ő útja.
A Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–szociológia–filozófia, aztán orosz szakára járt, néhány évre rá pedig házasságot kötött Szécsi Margit költőnővel. A forradalom után évekig élt műfordításból, illetve volt az Élet és Irodalom képszerkesztője, főmunkatársa is. Kossuth-díját 1966-ban vehette át.
– A hol népies modernséggel, hol közéleti költészettel jellemzett Nagy Lászlóról biztonsággal állítható, hogy bár egy erősen, de hazug módon átpolitizált korszakban adatott élnie, sem közéleti, sem politikai költő nem volt – fejtette ki megkeresésünkre Kulcsár Szabó Ernő Széchenyi-díjas irodalomtörténész. Az ELTE BTK professzora úgy látja, Nagy hamar át is jutott ezen a választóvonalon, igazabb támaszává válva „egy egész korszak humán önmegőrzésének”.
Műveinek nem is pusztán vallomásos magánbeszéde még az Erdélyi József-hagyományból eredt: utóbbi az 1920-as években újította meg a hangnemnek azt a fajta tiszta líraiságát, amely József Attilát is nagyban ösztönözte. Elég csak felelevenítenünk azokat a Nagy-verseket, amelyek a szivárványtól a kökényvirágig Erdélyi-motívumok hálózatát alkották újra. – Ez a feltűnő természetközelség azonban már nem jellegzetesen tájlírai funkciót tölt be, hanem egy olyan humán elhelyezkedésnek a színtere, amely nem nélkülözi ennek az eredendő otthonosságnak a drámaiságát – jegyezte meg Kulcsár Szabó.
Nagy pályájának első szakaszát ezért is követték később olyan többszólamú, nagyobb poémák, mint a Menyegző. Kulcsár Szabó szerint ezekben is meghatározó maradt annak tapasztalata, hogy „a lírai közlés mindenekelőtt tiszta hangzás és hibátlan dallamív kérdése”.
A professzor megjegyezte, Nagy művészetében így nem könnyű a versszöveget a humán szereptől elválasztani. – Az egész Nagy László-jelenség talán ezért is öröklődött át érinthetetlen értékként az 1989 előtt időkből. Irodalmon túlmutató hatása ugyan ma egyértelműen gyöngülni látszik, életműve jelenleg inkább talán csak hallgat, mintsem hogy néma volna – tette még hozzá. Mert szerinte „bármikor képes szebben mondani a sorsot”, mint az időlegesen előtérbe került szólamok többsége. Kulcsár Szabó erre a Hegyi beszéd sokértelműségét hozta példaként: „ ne félj a sorstól, ne félj a rongytól / gúnyánkat megtermi ránk a fény.”
