A költő, aki bármikor szebben tudta mondani a sorsot

Kulcsár Szabó Ernő szerint a negyven éve elhunyt Nagy László nem volt sem közéleti, sem politikai szerző.

Műveinek nem is pusztán vallomásos magánbeszéde még az Erdélyi József-hagyományból eredt: utóbbi az 1920-as években újította meg a hangnemnek azt a fajta tiszta líraiságát, amely József Attilát is nagyban ösztönözte. Elég csak felelevenítenünk azokat a Nagy-verseket, amelyek a szivárványtól a kökényvirágig Erdélyi-motívumok hálózatát alkották újra. – Ez a feltűnő természetközelség azonban már nem jellegzetesen tájlírai funkciót tölt be, hanem egy olyan humán elhelyezkedésnek a színtere, amely nem nélkülözi ennek az eredendő otthonosságnak a drámaiságát – jegyezte meg Kulcsár Szabó.

Nagy pályájának első szakaszát ezért is követték később olyan többszólamú, nagyobb poémák, mint a Menyegző. Kulcsár Szabó szerint ezekben is meghatározó maradt annak tapasztalata, hogy „a lírai közlés mindenekelőtt tiszta hangzás és hibátlan dallamív kérdése”.

A professzor megjegyezte, Nagy művészetében így nem könnyű a versszöveget a humán szereptől elválasztani. – Az egész Nagy László-jelenség talán ezért is öröklődött át érinthetetlen értékként az 1989 előtt időkből. Irodalmon túlmutató hatása ugyan ma egyértelműen gyöngülni látszik, életműve jelenleg inkább talán csak hallgat, mintsem hogy néma volna – tette még hozzá. Mert szerinte „bármikor képes szebben mondani a sorsot”, mint az időlegesen előtérbe került szólamok többsége. Kulcsár Szabó erre a Hegyi beszéd sokértelműségét hozta példaként: „ ne félj a sorstól, ne félj a rongytól / gúnyánkat megtermi ránk a fény.”