A sanghaji Petőfi-szobor, a Kőrösi-sztúpa és a szalonnás kürtős kalács

Hungarikumokkal a világ körül: videoblog arról, hogy a lelkünk mélyén dédelgetett utazás megvalósítható.

Három fiatal srác Moszkvától Bangkokig vonattal, busszal, hajóval és stoppal tett meg közel húszezer kilométert, és az egészet végigfilmezték. Közben arra is maradt idejük, hogy megkeressék Ázsia magyar vonatkozású kincseit, a sanghaji Petőfi-szobortól és Robert Capa halálának helyszínétől Kőrösi Csoma Sándor buddhista sztúpájáig és a Lánchíd meg az Erzsébet híd Kujlinban álló másolatáig. A jogász Kurucz Dani, a zenész-újságíró Horváth Balázs és az operatőr Greksa Gábor nyolcrészes videoblogban mesél arról, hogy milyen volt Ázsiában.

A sorozatban az a jó, hogy tényleg kiderül belőle, milyen volt Ázsiában. Végtelenül szubjektív, ahogy egy videoblognak lennie is kell – a néző tényleg átéli az egész utazást, mintha egy kocsmai asztalnál mesélnék el, csak itt élőben látjuk a sztorit. Talán az őszinteség az, ami szórakoztatóvá teszi: Kurucz meg Horváth úgy csinál show-t ebből az utazásból, hogy közben mintha mégsem a show kedvéért lenne az egész; az csak ráadás. És ez valamilyen értelemben igaz, hiszen el is mesélik, hogy tényleg régóta jó barátok, és régóta terveztek már egy ilyen nagy utat. Valamilyen értelemben inspiráló történet is az övék – biztosan sokan vannak, akiknek ott él valahol a lelkük mélyén egy igazán nagy utazás álma. Jó látni, hogy ezt meg is lehet csinálni.

A történetben a magyar emlékek felkutatásán kívül annyi csavar van, hogy a srácok hungarikumokat visznek magukkal, például gyulai kolbászt és Unicumot. Nyilván szponzoráció is érkezett így a házhoz, de végül is, ha magyar ajándékokról van szó, talán mi is nagyjából ezeket (vagy ezeket is) vittük volna magunkkal, ha távoli országokba utazunk, ahol – mint ahogy mindenütt – valószínűleg az ételnek és az italnak örülnek a legjobban. Ez pláne így lehetett a transzszibériai expresszen, ahol hálókocsiban kotyvasztott zacskós levesek, a megállóhelyeken a helyiektől vásárolt, elmondhatatlanul gyanús élelmiszerek és az étkezőkocsik változó minőségű kínálata közül lehet válogatni, mindezt pedig lelkiismeretesen meg is mutogatják a nézőknek a srácok. Közben napról napra rosszabbul érzik magukat, és úgy is néznek ki. Ez annál feltűnőbb, mert gyorsan pörögnek a napok a filmvásznon, és snittről snittre látszik, hogy a vasúti fogságban hogy borulnak ki egyre jobban a film elején még fitt és virgonc vloggerek. Nem beszélve arról a generációs élményről, hogy „soha nem tudjuk, hány óra van, mert nincs internet”.

Az egyre táskásabb szemű Horváthot a végén már a vonatablakból kell visszacibálni, ahol az utasok (de főleg a saját) szabadon engedését követeli, azonnal. Ez a kínai határon történik, ahol nyolc órára ottfelejtik a szerelvényt, határellenőrzés és kerékcsere miatt. A vlog transzszibériai fejezete örök időkre lerombol minden csalóka ábrándot a világ leghosszabb vasútvonaláról, és helyére állítja a gyűrött és verejtékes, de legalább vicces valóságot. És mint ilyen helyzetekben mindig, azért itt is gyorsan létrejön pár nemzetközi barátság, a kínaiak eszik a gyulai kolbászt, a brit srác pedig Rejtő Jenő egyik regényével pózol, és nem lennénk a helyében, amikor a „tölgyfa hordóban, szilvaágyon érlelt” Unicum címkéjének kibetűzésével megteszi az első lépéseket a magyar nyelv tanulásában. A hungarikumoknak még sokkal nagyobb szerep is jut majd az utazáson, mint egy kis baráti vendéglátás. Látni fogjuk például, hogyan cserélnek el egy üveg Unicumot egy emberfej nagyságú, élő békára és egy marék rákra. Összekacsinthatnak azok a nézők, akiknek sikerült már valaha külföldön kézzel-lábbal megértetni a helyiekkel bármit is – a sikerélmény semmihez nem hasonlítható.

A spontaneitáshoz hozzátartozik, hogy a hőseink egy átláthatatlan kínai pályaudvaron tévelyegnek, és az is, hogy néha nem jutnak be oda, ahova akarnak – a moszkvai Lenin-mauzóleumba például nem engedik be a kamerát. Néha pedig egyszerűen nem találják meg, amit keresnek. A magyar fagyizó például bezár Pekingben, mire megérkeznek. Megtalálják viszont a kínai kürtőskalácsost; a hungarikumot magyarul cseppet sem beszélő kínaiak állítják elő, akik angolul sem tudnak, így sosem derül ki, hogy a két vlogger és a kamerát kezelő Greksa Gábor bizony abból az országból érkezett, ahonnan a kürtőskalács. Azért megcsodálhatjuk a papírzacskókat, amelyekre latin betűkkel tényleg az van írva, hogy kürtős, és a kürtőskalácsokat, amelyekből itt sajtos és szalonnás is kapható, és magyar szemmel kissé furcsán néznek ki, de azért felismerhetők.

A nyolcszor 24 perces sorozatnak csak két részét mutatták meg a sajtónak, de ezek után valószínű, hogy érdemes lesz megnézni a többi hatot is. Péntekenként este tizenegy óra után pár perccel a SuperTV2-n lesznek láthatók a Hungarikummal a világ körül epizódjai, az első rész január 5-én kerül adásba.