A politikai korrektség lassan felfalja az esztétikumot (is). Az elmúlt hetek kulturális hírei legalábbis erre engednek következtetni. Az új év első napjaiban a BBC és a Netflix közös, Trójáról készülő sorozata borzolta a kedélyeket, elsősorban a görögökét, akik sérelmezték, hogy Akhilleuszt, Patrokloszt és Zeuszt is fekete színész játssza majd. Az isteni és félisteni felmenőik személyiségi jogait védelmező hellének hangsúlyozták, Homérosz egyértelműen fehérnek és aranyhajúnak alkotta meg a hős Akhilleuszt, és senki nem bírálhatja felül a szerzőt.
Néhány napra rá jelentették be, hogy Firenzében apró módosítással állítják színpadra Bizet Carmenjét: a darab végén nem ölik meg a hősnőt. Ellenkezőleg, Carmen lövi le a féltékenységében rátámadó Don Josét. Mindezt a nőket érő erőszak elleni harc jegyében, nehogy a nézők azt gondolhassák, hogy szerelemféltésből gyilkolászni elfogadható dolog. És ezzel még nem ért véget a szerzői szándék értelmezéséből fakadó viták sora. A múlt héten az Opera is beszállt a versenybe, igaz, terve, hogy George Gershwin fekete közösségben játszódó, Porgy és Bess című operáját az előírtakkal szembemenve fehér énekesekkel mutassa be, épp ellenkező irányból világítja meg a problémát.
Gershwin 1935-ben született műve sokat lendített az afroamerikai kultúra szélesebb körű elfogadtatásában az Egyesült Államokban. Valószínűleg ezt szem előtt tartva döntött úgy a szövegkönyv írója, a zeneszerző testvére, Ira Gershwin, hogy a végsőkig megy az emberi jogi küzdelemben: kevéssel halála előtt, a 80-as évek elején kikötötte, hogy az operát kizárólag fekete bőrű énekesek adhatják elő. Döntésével Európában – így Magyarországon is – vége szakadt a mű pályafutásának, nem készültek új bemutatók. Az operaháznak azonban harmincöt évvel a korlátozás bevezetése után sikerült elérnie, hogy Ira Gershwin kikötését mellőzve, fehér előadókkal kerüljön színpadra a darab. Ám nem biztos, hogy sokáig műsoron is marad, amint ugyanis a hír napvilágot látott, egy lelkes honfitársunk írásban tett panaszt a szerzői szándék mellőzéséről a jogörökösöknél, akik mindent elkövetnek, hogy letiltsák a művet. A sajtótájékoztatón egy molinóra írva jelezték is, hogy „a Porgy és Bess jelen formában történő bemutatása nem engedélyezett, és ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel”. Ira Gershwin rendelkezését az elmúlt bő három évtizedben sokszor kérdőjelezték már meg a művészi szabadság és az egyenlőség nevében. – A döntést a művészi vezetésre kell bízni és nem jogilag szabályozni – fogalmazott a The New York Times publicistája 1985-ben. Simon Estes fekete bariton egy interjúban hangsúlyozta, a zene nem ismeri a színeket. Ennek ellenére az Opera lépése sokaknál kiverte a biztosítékot, a feljelentő mellett például a 444.hu is „elég udvariatlan gesztusként” értelmezte Ókovács Szilveszter döntését.
Porgy, Bess, Carmen, Akhilleusz esete izgalmas példája annak, hogyan haraphat saját farkába a politikai korrektség. A szerzői szándék szentsége, avagy a hitelességhez való ragaszkodás a szólásszabadság és a tolerancia jegyében támogatandó, más esetben retrográd korlátozás csupán. Baj csak akkor van, ha épp a tolerancia erőltetése válik korlátozó tényezővé.
