Az erőszak erőszakot szül, ez tudjuk jól, de hogy jobb emberré is tesz, arról eddig nem esett szó. Martin McDonagh új filmje, a héten a mozikba kerülő Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri) azonban éppen erről mesél. A fekete komédia és a bosszúvágytól fűtött dráma között egyensúlyozó alkotás a vidéki Amerika csöppet sem bájos díszleteit szétrobbantó feszültségeket engedi a felszínre, ám a pusztítást célra irányítja, jellemet formál vele, konklúziója így felettébb pozitív: minden emberben ott bujkál a jó, csak meg kell találni. És ha megvan, indulhatunk gyilkolni.
A történet véresen egyszerű: három óriásplakátról szól a Missouri állambeli Ebbing határában. Az elhagyott mellékút mentén álló reklámfelületek hosszú évek óta magányosak, jelenlétük, mintha a halál keresztútján meredeznének, az elmúlás ígéretét közvetíti. Talán éppen ezért akad meg rajtuk Mildred Hayes (Frances McDormand) szeme, aki kibérli a monstrumokat, hogy a helyi seriffnek üzenjen rajtuk. A nő lányát néhány hónappal korábban megerőszakolták, megölték, majd a holttestét felgyújtották, a rendőrség pedig még mindig nem tudott magyarázattal szolgálni, nincs nyom, amelyen elindulhattak volna, így még gyanúsítottuk sem akadt. Ezt elégeli meg az anya, aki gyászmunkájában szinte Kohlhaas Mihállyá változva száll szembe a hatalommal, jócskán túl a józan ész határain. „Megerőszakolták, miközben haldoklott. És még mindig nem tartóztattak le senkit? Hogy lehet ez, Willoughby rendőrfőnök?” Ez áll hatalmas betűkkel sorban a három hirdetőtáblán.
Nem egy tipikus hollywoodi lidércnyomás, ami a rendőrfőnök (Woody Harrelson) számára is hamar nyilvánvalóvá válik. Mildredet nem lehet a szokványos amerikai kisvárosi forgatókönyvek szerint meghátrálásra kényszeríteni, a nő magasról tesz rá, hogy miért rekedt meg a nyomozás, ő a gyilkost akarja. Még az sem lágyítja meg, amikor a seriff bevallja, gyógyíthatatlan beteg, néhány hónapja lehet hátra, és ezt a rövid időt nem szeretné a plakátok miatt felbolydult közegben eltölteni. Nyugalmat akar, és a családját. Nagy ugrás ez az ismeretlenbe, csakhogy Mildred is épp ugyanezt szeretné. És mindketten tisztában vannak vele, hogy egyikük sem kaphatja már meg. A görög tragédiák feloldhatatlan ellentéte a Közép-Nyugaton.
Csakhogy az ír (és brit állampolgárságú) forgatókönyvíró-rendező nem elégszik meg a drámával, a küzdelmet, mintha csak a kicsivel északabbra fekvő Fargo világát idézné, az abszurditásig fokozza. Letartóztatások, fenyegetések, fogászati fúróval átlyukasztott köröm, rasszizmus, családon belüli erőszak, Molotov-koktélok és istenkáromlás: a feszültség egy darabig csak fortyog a felszín alatt, majd szivárogni kezd, végül minden felrobban.
McDonagh nem könyörül meg az amerikai vidéken. – Ha minden rasszista rendőrt elbocsátanék, csak azok maradnának, akik meg a buzikat utálják – mondja a rendőrfőnök Mildrednek egy vitájuk során. Korlátolt, tahó, kisszerű fajgyűlölők, nagyjából így jellemezhető az állomány, különösen a fekete fogvatartottak kínzásáról elhíresült Jason Dixon rendőr (Sam Rockwell). Ez persze csak a felszín; a rasszizmus érző, tisztességes lelket takar, a düh csupán az útvesztés eredménye. Kevesen találnák meg a két klisé között az arany középutat, de a rendezőnek sikerül. Plasztikus figurái elveszett, kétségbeesett emberek mindannyian, akik az élet kegyetlen bánásmódját feledve megváltásért könyörögnek.
Amit Mildred az óriásplakátokban, a rendőrfőnök egy tökéletes nap végén a pajtában, Jason pedig a seriff neki címzett levelében vél felfedezni. Az erőszakból kibomló újabb erőszak végül eredményre vezet, felbukkan egy gyanúsított. És mivel ekkorra már kellően átalakult a bűn fogalma, az sem baj, ha nincs meg az égető bizonyíték; ha nem is ő ölte meg Mildred lányát, semmiképpen sem lehet ártatlan. Az ítélet végrehajtása pedig a megváltásra vágyó szereplőkre vár.
McDonagh, akárcsak zseniális első nagyjátékfilmje, az Erőszakik (eredetileg: In Bruges, amelynek még a rettenetes magyar cím sem tudott ártani) esetében, itt is remekül keveri a műfajokat. A tragédiát komédiába oltja, majd a vegyületet szatírává érleli. Több kritikus kiemelte, a helyszín, a cselekmény és a módszer mind-mind A nagy Lebowski, a Nem vénnek való vidék és A félszemű alkotói, a Coen fivérek filmjeit idézi, nem beszélve Frances McDormandről, aki Joel Coen felesége. S bár az ír rendező valóban az ő terepükön mozog, kívülállóként mégis egy más Amerikát igyekszik lefesteni. Több ez, mint tanmese, de kevesebb, mint példabeszéd. Amit láthatóan az Amerikai Filmakadémia is nagyra értékelt, hiszen hét Oscarra jelölték a művet, köztük a legjobb film, a legjobb forgatókönyv díjára, és a három főbb szereplő is ott van az öt végső esélyes között.
