Ha szeretné megkedvelni a bolsevikokat, ne ezt a könyvet olvassa el

A cári család meggyilkolása rituális esemény volt: egy korszakkal és egy osztállyal végzett.

Egyszer volt, hol nem volt egy hercegnő. Bár ma minden óvodás pályaválasztási listáján előkelő helyen áll a munkakör, ebből a könyvből nem az derül ki, hogy olyan könnyű lehetett hercegnőnek lenni. Legtöbb esetben ugyanis a hercegnő – főleg ha királyi rangú volt – a politikai szövetségek kötésekor ajánlott áldozat, az uralkodócsalád ékszerekkel és csipkékkel kidekorált transzparense, két lábon járó anyaméh. Maga Viktória brit királynő sem tekintett máshogyan gyermekeire, unokáira és dédunokáira (akiknek kiházasításában jeleskedett). Az anyakirálynő képes volt Aliz lányáról elnevezni egy díjnyertes tehenet, mert tudta róla, hogy maga szoptatja gyermekeit. A letehenezett hesseni hercegnő kapcsolata hiába indult szerelmi házasságként, hiába tengette napjait egy nyugodt német fejedelemségben, az élet őt is bedarálta, harmincöt évesen a beteg gyermekétől elkapott torokgyíkfertőzés vitte el. Az egyik árva, a gyönyörű Alix mindig Viktória kedvenc unokái közé tartozott, így a szokottnál is nagyobb lendülettel fogott neki a házastársszerzésnek.

„Oroszország állapota olyannyira rossz és romlott, hogy bármelyik pillanatban valami szörnyűség következhet be ott” – állapította meg meglehetős uralkodói előrelátással valamelyik levelében Viktória, amikor Alix belebolondult az orosz cár neki udvarló Miklós fiába. Ebben az időben az európai uralkodóházakban mindenki unokatestvér, de az orosz kuzinok ortodoxok, és egy kegyetlen, távoli világban élnek, ahol anarchista merénylők végeznek az uralkodókkal. Alix az anyja nyomdokait követi abban, hogy 1894-ben szerelmi házasságot köt, és ugyanúgy egyik gyermeke okozza majd végzetét. Visszatekintve már egyértelműnek látszik, hogy a sors a trónörökös képében érkezett, vagyis egészen pontosan a dinasztikus kényszerek hozták mozgásba. Önmagában is érdekes a cárné szüléseinek története. Az első gyermek „az előírások szerint” érkezik: az esküvő után (ami akkor a szexuális élet megkezdését jelenti) egy éven belül, a nő termékenységét mutatva. Ekkor még, ha mérsékelten is, mindenki képes volt örülni a leánygyermeknek. Olgát azonban Tatyjana követte, őt pedig Marija. A negyedik kislányban, Anasztáziában (Anasztaszija) egyesek csak a Schenk-féle elmélet eleven cáfolatát látták, hiszen időközben a cári pár a tudományhoz fordul, a tudomány, azaz Leopold Schenk doktor pedig ott tart, hogy több hús fogyasztását és más pozíciót javasol a fiúra vágyóknak.

A bájos, értelmes, természetesen viselkedő kislányaikkal mindenütt megcsodált Romanovok boldogok lehetnének, de nem teljesítették kötelességüket. Hol a dinasztiát tovább éltető fiú? A cári pár életében ekkor jelenik meg az első „misztikus”, a francia Nizier Anthelme Philippe személyében, aki „lelki tréningeket” tart a kétségbeesett, ezért egyre inkább befolyásolható párnak. A cárné még álterhességet is produkál, de aztán remény csillan: valóságosan teherbe esik, és az 1904-ben megszülető gyermek végre fiú! Csakhogy mire a trónörökös születését jelző 301 ágyúlövés zaja elül a város fölött, a szülők már tudják, mit jelent az olykor vérfoltos pólya: Alekszej hemofíliás, csakúgy, mint dédnagyanyja, Viktória egyik, csupán 31 évet élt fia volt. A cárnéra, aki csak hetekig hihette, hogy „teljesítette a kötelességét”, ettől kezdve soha el nem oszló viharfelhők borulnak. Harminckét éves korára testi-lelki roncs, aki napjai zömét ágyban tölti, és azon tipródik, hogy ő örökítette fiára a vérzékenységet.

Mi történik eközben Oroszországban? Az ország forrong, Leninék az emigráció biztonságában várják a nagy lehetőséget, bár maguk sem hisznek benne igazán. A XIX. század terroristái nem az Iszlám Állam nevében cselekedtek, a századvég és századelő az antiroyalista merénylők aranykora. Rappaport leír egy alkalmat, amikor a cár két idősebb lányával tett hivatalos látogatást egy színházban, és a merénylő (forradalmár és az Ohrana, vagyis a cári titkosszolgálat ügynöke egyben) a miniszterét öli meg helyette, miközben a lányok a felvonásközben teáznak. A gyerekek ilyen légkörben cseperednek, egy évről évre egyre inkább összezáró családban, egy szorongó, de az érzelmeit mindig uralni próbáló apa, a magát a folytonos betegeskedésnek átadó anya, valamint agyonpátyolgatott öccsük, Alekszej mellett, akinek betegsége új „családtag” érkezését jelentette.

A barátunk – így nevezte Alix (Alekszandra) cárné a férfit, aki olyannyira ördögi személy lett az utókor szemében, hogy még a Disney is meglátta benne a főgonosz potenciálját. Az 1997-es animációs feldolgozásban – amely nem sokat ad a történelmi tényekre – a rajzolt Raszputyin így kiált föl, mielőtt dalra fakad és táncra perdül a különféle lárvaszerű lényekkel, illetve egyéb férgekkel: „Most végre beteljesülhet szörnyű tervem. Minden Romanovot elér a halál!” A vallási szabadúszó Raszputyin motivációi nem pontosan ezek lehettek, inkább az hízeleghetett neki, hogy uralmat szerezhet a felső tízezer lelkei, köztük a cári pár fölött, hiszen általuk képletesen egész Oroszországot uralni vélte. „Bármire rá tudom venni” – híresztelte részegen a cárnőről, állítólag. A manipuláció lehetősége kétségbe ejtette az udvar kritikusait és az ellenzéket. Helen Rappaport olyan leveleket idéz, amikből kiderül, hogy a lányok Raszputyinnal beszélték meg legbensőbb titkaikat – az első szerelem kínjait –, ám azt a vádat cáfolja, hogy a férfi bármi módon visszaélhetett volna helyzetével. A cárné valóban vallásos rajongással csüggött rajta, mint az egyetlen személyen, aki kontroll alatt tartja Alekszej szenvedését, így az imposztor meggyilkolása után – ahogy magáról egy levélben írta – állandó nyugtatólöketekkel átitatva élt.

A cár gyakran keltette azt az érzést az őt körülvevőkben, hogy nem képes felnőni a rá mért felelősséghez, és utólag már nehéz megállapítani, hogy ő volt jelentéktelen és gyenge, vagy a feszítőerőnek nem lehetett ellenállni. Keveseket hagyott meg a helyén a nagy háború, Európa-szerte fölbolygatta a nők életét, a felső és középosztálybeli nők kalitkáit nyitotta ki azzal, hogy a hátországban – vagy akár a fronton, az ápolásban – kívánt tőlük helytállást. A Romanov lányok sem kivételek. Sajátos módon a háború káosza ad nekik ízelítőt a hétköznapi életből, amivel mindaddig nem találkoztak. Először a két legidősebb lány, Olga és Tatyjana merül bele a napi kórházi munkába, majd a „kicsik”, Marija és Anasztázia is részt kapnak a feladatokból, míg el nem jön 1917 márciusa. A trónfosztását egyesek szerint hasismámora miatt egykedvűen viselő cár és a gyűlölt cárné gyermekeikkel együtt először házi őrizetbe, majd Tobolszkba kerülnek, és a vörösgárdisták egyre inkább rabként bánnak velük.

„Elég feltűnően bámultam fiatal, élénk, kifejező arcukat, és azalatt olyat értettem meg, amit nem felejtek el a halálom napjáig” – írta az 1918 tavaszán Jekatyerinburgba, későbbi haláluk színhelyére érkező lányokról egy szemtanú, fiatal mérnök. – Éreztem, hogy a szemem egy pillanatra találkozik annak a három [egyikük épp nem volt ott] szerencsétlen fiatal nőnek a szemével, és ekkor a maga valóságában beleláttam mártír lelkük mélységébe, és elborított a sajnálat irántuk – engem, a meggyőződéses forradalmárt. Anélkül, hogy számítottam volna rá, megéreztem, hogy mi, orosz értelmiségiek, akik előfutárnak és a lelkiismeret hangjának tekintjük magunkat, vagyunk felelősök ezért a méltatlan, nevetséges helyzetért, amelybe a nagyhercegnők kerültek ” A négy nővér című kötet viszonylag röviden utal a végjátékra, hiszen a történész korábban teljes könyvet szentelt a család utolsó napjainak (Ekaterinburg: The Last Days of the Romanovs, 2008). Mindenesetre a kivégzés története nem azoknak való, akik éppen arra készülnek, hogy mostantól megkedvelik a bolsevikokat. Érdemes tudni, hogy Leninék fontolgatták a család kiadását, azonban V. György brit király (a cár unokatestvére, akivel kísértetiesen hasonlítottak egymásra) megtagadta, hogy menedéket nyújtson nekik, attól félve, hogy a cár jelenléte politikai komplikációkat okozhat Angliában.

Az 1999-ben nyilvánosságra hozott titkos brit akták szerint egy 1918. szeptember 1-jén érkezett jelentésből – miszerint elszenesedett csontok hevertek a várostól 30 versztnyire, a halmon a cári család személyes tárgyaival, köztük egy levágott ujjal – kihúzták azokat a részleteket, amik esetleg fölzaklatták volna a brit uralkodót. Az akkor még harcoló fehérek által kihallgatott szemtanú úgy vélte, az ujj talán a cárnéé lehetett; megdagadt ujjáról hóhérai nem tudták lehúzni a gyűrűt, így inkább levágták. Így ér össze a Nyugat álszentsége és a Kelet kíméletlensége a közönség számára megunhatatlan mártíriumban, és még száz év után is képes újabb kétes és kétséges legendákat növeszteni, hiszen a legutóbbi – novemberi – sajtóhírek arról szóltak, hogy egy Putyin-közeli körből származó friss összeesküvés-elmélet szerint a cári család „zsidó rituális gyilkosság” áldozata lett. Ám a gyilkosság más értelemben volt rituális: egy korszakkal és egy osztállyal végzett, amelynek lefojtott feszültségtől terhes mindennapjai már önmagában is olyan vészjóslók, hogy még a négy nagyhercegnő rövid életét sem lehet máshogyan olvasni, mint egy orosz nagyregényt. 

Helen Rappaport: A négy nővér. Európa Könyvkiadó, 2017. 4990 forint