A czestochowai Fekete Madonnáról úgy tartják, hogy Szent Lukács festette. Európa egyik legismertebb Mária-ábrázolása a XIV. században került a Jasna Góra-i pálos kolostorba. De a római pápai bazilikában, a Santa Maria Maggioréban is van egy hasonló Mária-kép. Persze nem csak e két ikonról vélik sokan, hogy Szent Lukács alkotása − egy laikus egészen belezavarodhatna e művek sokaságába, ha nem tudja, a Lukács-portré valójában a középkor egyik népszerű kegyképtípusa volt, az evangélista nem működtetett festőműhelyt.
A bibliai epizódok, a legendák egyaránt visszaköszönhetnek az egyházművészeti alkotásokon, ám az utóbbi évtizedekben még az iskolákból is kikopott az a fajta tudás, ami e művek értelmezéséhez szükséges – a szemlélő sokszor a narratívát sem ismeri fel egy-egy kép vagy szobor láttán. A Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) adjunktusa, Boros Ildikó szobrász-restaurátor, valamint docense, Fehér Ildikó művészettörténész ezen szeretett volna változtatni, és múlt év őszén a szakrális művészet tematikája köré ismeretterjesztő előadás-sorozatot szervezett, amelyen szó esett a liturgikus művészet előzményeiről, a kortárs szakrális művészetről, a műtárgyvédelemről is. És hogy a művészettörténet szeretete mennyi mindenkit összeköt, jellemzi, milyen sokfelől érkeztek a hallgatók: volt köztük restaurátor, festőhallgató, katolikus főiskola doktorandusza, evangélikus lelkész, premontrei szerzetes, a rabbiképző doktori iskolájának óraadó tanára.
− Művészettörténészként gyakran dolgozom együtt az egyetem restaurátor tanszékével. Többször előfordult, hogy együtt megyünk terepre, vidéki gyűjteményeket, templomokat látogatunk meg. Mindenhol tapasztaltam már, hogy sokszor a felelős személyeknek is hiányos a művészettörténeti ismerete, ami egy-egy igazi kincs sorsát is megpecsételheti. Magam is átéltem egy kis faluban, hogy egy nedves, elhagyatott, beázó régi kriptából húzták ki a datált, 1867-ben épített Szent Sírnak a töredékeit, amit aztán a csöpögő esőben felállítottak a gyerekek. Ott volt a szemünk előtt egy csoda, egy XIX. századi liturgia szerves részét képező Szent Sír, nagyon rossz állapotban: majdnem sírtam. A művet szerencsére sikerült behozni az egyetemre, a hallgatók diplomamunkaként restaurálták az egyetem restaurátor tanszékének a tanáraival, most az egyik vidéki egyházi gyűjtemény éke – mesélte lapunknak Fehér Ildikó. – Nekünk, restaurátoroknak a szemünk már ráállt arra, hogy mi az, amire egy templomban külön oda kell figyelni, de lehet, hogy azoknak, akiknek az a mindennapi, megszokott környezetük, ez nem tűnik fel – teszi hozzá Boros Ildikó. − Őket is szerettük volna megszólítani. A műtárgyak érzékenyek a páratartalomra, a hőmérsékletre is, nem szeretik például a padlófűtést, de sajnos ez sem közismert.
Szerencsére akadnak olyan atyák, akikben megvan az affinitás. A Belvárosi Pesti Ferences-templom egykori templomigazgatója, Tokár János például gyanította, hogy a padláson porosodó, egy nagy barna foltnak tűnő oltárkép nem hétköznapi, és riasztotta a restaurátor tanszék tanárait. A festmény – Szűz Mária Szentháromsággal, szentekkel és donátorral − restaurálása után mutatta meg igazi valóját: egy színpompás, itáliai barokk remekmű. A szemnyitogatáshoz persze az MKE oktatói továbbra is hozzájárulnak, a szakrális európai művészetet most már két tanfolyamon is tanítják: az egyiket a művészettörténet és műtárgycentrikusság, a másikat a műtárgyvédelem, a készítéstechnika szempontjai dominálják. Az érdeklődők január 25-ig jelentkezhetnek az MKE honlapján keresztül.
