Nem minden művésznek, színésznek adatik meg, hogy rövidebb-hosszabb pályafutását méltóképpen tudja lezárni. John Wayne-nek például sikerült, hiszen a rákkal küzdő westernlegenda utolsó munkája, A mesterlövész legalább annyira az általa megformált hősökről, mint magáról a színészről szólt, így téve igazán emlékezetessé egy örökre lezáruló korszakot.
Harry Dean Stantonnak szintén megadatott a jutalomjáték. A 2017. szeptember 15-én, 91 éves korában elhunyt aktor ugyanis még képes volt venni egy utolsó nagy lendületet, amelynek végeredménye a sajnos már csak halála után bemutatott Lucky lett. Egy csendes, elégikus alkotás, amely kendőzetlenül is egyfajta búcsú az elmúlt közel hatvan év egyik legjobb karakterszínészétől.
Lucky egy poros kisváros jól ismert lakója, akinek a szokott rutin mentén telnek a napjai: reggel jóga, napközben rejtvényfejtés a kávézóban, délután tévés vetélkedők nyomon követése, este pedig pár Bloody Mary a kocsmában. Mindehhez elmaradhatatlan társ a cigaretta is. Az állandóságba azonban fokozatosan betüremkedik a bizonytalan érzés: mi jöhet ezután? Lucky a rejtvények terén, de a barátaival folytatott eszmecserék során is egyre több olyan kérdéssel találja szemben magát, amelyekre nem feltétlenül érkeznek megnyugtató válaszok (kivéve a zárlatban, amikor a kocsmában az igazságról és a valóságról filozofálgatnak a törzsvendégek). Az elmúlás gondolata és a magányérzet (még ha az egészsége kitűnő is, és hangoztatja, nincs baja az egyedülléttel) azonban komolyan elgondolkoztatja az idős férfit. A remek hangulatú filmről főként Stanton két korábbi munkája, a Paris, Texas, esetleg a Straight Story – Az igaz történet juthat eszünkbe. Tempóját okosan Lucky nem túl mozgalmas életritmusához igazította a rendező, és persze a muzsika sem lehet más, mint szájharmonikás folk (a Red river valley című dalt maga Harry Dean Stanton játssza), esetleg country vagy ranchera. Kissé zavaró viszont, hogy a nem a filmen belül elhangzó zenei betétek túlzottan harsányak, egy efféle visszafogott műhöz a csendesebb hangzás jobban passzolt volna, ahogy a szájbarágós dalválasztás (Johnny Cash egyébként remek I see a darknesse) is inkább óvatosan a giccs felé csúsztatja az adott jelenetet.
Ami viszont ennél sokkal bántóbban ront az összképen, az a David Lynch-i hatás (bár a Lucky rendezőjét is Lynchnek hívják, a korábban színészként számos remek filmben szereplő John Carroll nem áll rokoni kapcsolatban a Radírfej atyjával). Persze nem arról van szó, hogy David Lynch munkásságára utalni szégyen lenne (már csak amiatt sem, mert Stanton több alkotásában is szerepelt), a Lucky azonban sajnos ezt rossz megközelítésből teszi. A Twin Peaks vagy a Mulholland Drive sem az értelmetlen, a történetet csak hátráltató marhaságok és az okos köntösbe bújtatott, valójában semmit sem jelentő blöffök miatt szerethető, itt viszont többnyire pont erről van szó. Ráadásul mindehhez még maga David Lynch is asszisztál, aki szokás szerint szörnyű színészi játékkal próbálja a semmit pofozgatni (bár ha az elveszett teknőséről szóló monológját magára Harry Dean Stantonra vetítjük rá, és úgy értelmezzük, abban még van is némi ráció).
Mindenesetre Lucky mindennapjairól nagyon könnyen elhihető, hogy azok – valamennyivel jobb körülmények között– akár Stantonéi is lehettek, mint ahogyan a beszélgetések egy része is abszolút a valóságból merít (például a háborús élmények felelevenítésekor). A lezárás is igazán szép és megható: a hajlott háttal botorkáló, helyét egyre kevésbé találó férfi kivonul a városból, be a sivatagi semmibe. De előtte még a kamerába nézve ránk mosolyog, azt üzenve ezzel: jó móka volt, gyerekek, de most már ideje indulnom! Szerencsésnek (lucky) viszont nem magát a Stanton által utolsóként megformált karaktert tekinthetjük, hanem magunkat, hogy egy ilyen szerteágazó, jobbnál jobb filmekkel teli pályafutást követhettünk nyomon és őrizhetünk meg sokáig az emlékezetünkben.
