Ami viszont ennél sokkal bántóbban ront az összképen, az a David Lynch-i hatás (bár a Lucky rendezőjét is Lynchnek hívják, a korábban színészként számos remek filmben szereplő John Carroll nem áll rokoni kapcsolatban a Radírfej atyjával). Persze nem arról van szó, hogy David Lynch munkásságára utalni szégyen lenne (már csak amiatt sem, mert Stanton több alkotásában is szerepelt), a Lucky azonban sajnos ezt rossz megközelítésből teszi. A Twin Peaks vagy a Mulholland Drive sem az értelmetlen, a történetet csak hátráltató marhaságok és az okos köntösbe bújtatott, valójában semmit sem jelentő blöffök miatt szerethető, itt viszont többnyire pont erről van szó. Ráadásul mindehhez még maga David Lynch is asszisztál, aki szokás szerint szörnyű színészi játékkal próbálja a semmit pofozgatni (bár ha az elveszett teknőséről szóló monológját magára Harry Dean Stantonra vetítjük rá, és úgy értelmezzük, abban még van is némi ráció).
Mindenesetre Lucky mindennapjairól nagyon könnyen elhihető, hogy azok – valamennyivel jobb körülmények között– akár Stantonéi is lehettek, mint ahogyan a beszélgetések egy része is abszolút a valóságból merít (például a háborús élmények felelevenítésekor). A lezárás is igazán szép és megható: a hajlott háttal botorkáló, helyét egyre kevésbé találó férfi kivonul a városból, be a sivatagi semmibe. De előtte még a kamerába nézve ránk mosolyog, azt üzenve ezzel: jó móka volt, gyerekek, de most már ideje indulnom! Szerencsésnek (lucky) viszont nem magát a Stanton által utolsóként megformált karaktert tekinthetjük, hanem magunkat, hogy egy ilyen szerteágazó, jobbnál jobb filmekkel teli pályafutást követhettünk nyomon és őrizhetünk meg sokáig az emlékezetünkben.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!