Az irodalmi Nobel-díj a világ talán legismertebb kulturális elismerése, amely az általános irodalmi nyilvánosság határait messze meghaladó publicitást kap évről évre, a díjat odaítélő bizottság, a Svéd Akadémia tagjai azonban a kíváncsi közönség elől gondosan elzárva döntenek a végső győztesről. Munkájukra még az eredmény kihirdetésekor sem derülhet fény, a kiválasztási folyamatot ugyanis minden alkalommal 50 évre titkosítják.
A fél évszázad elteltével feloldott és nyilvánosságra hozott dokumentumok izgalmas olvasmányok lehetnek, hiszen a kor ízlésítéletébe kínálnak bepillantást. Láthatjuk, hogyan emelnek piedesztálra mára esetleg teljesen elfeledett szerzőket, és miként mellőznek olyan alkotókat, akik nélkül ma elképzelhetetlen lenne az irodalmi kánon. Az időutazás ennek köszönhetően a bizottság olyan aktuális döntéseinek hátterét is feltárhatja, mint Bob Dylan 2016-os elismerése. A fél évszázada titkosított iratok tanúsága szerint érdekes élmény lesz majd 2066-ban fellapozni a Svéd Akadémia archívumát.
De ne szaladjunk előre, tekintsünk inkább vissza a legutóbb feloldott akták idejébe, 1967-be, amikor ugyancsak érdekes szereplők bukkantak fel az irodalmi Nobel-díj jelöltjei között. Az elmúlt években nyilvánosságra hozott dokumentumokból tudhatjuk, hogy Illyés Gyula 1965-ben és 1966-ban is szerepelt a Nobel-díj várományosainak listáján, ám egyik alkalommal sem került az utolsó körbe, ahonnan a bizottság először az orosz Mihail Solohovot díjazta, egy évre rá pedig a német születésű svéd Nelly Sachs és az izraeli Smuél Joszéf Agnon kapta az elismerést. 1967-ben ismét szerepelt magyar alkotó a jelöltek között, méghozzá Lukács György filozófus, aki azonban Illyéshez hasonlóan kihullott a szűkítések folyamán.
Lukács jelölése cseppet sem meglepő, ha arra gondolunk, hogy az itthon finoman szólva is ellentmondásos megítélésű tudóst abban a korban (is) a XX. század egyik legjelentősebb filozófusának tekintették. Ha a világhírt túlzónak érezzük, elég csak arra gondolnunk, hogy Thomas Mann Lukács alakjáról mintázta A varázshegy kíméletlen, gyémánteszű szereplőjét, Leo Naphtát. A marxista gondolkodó manapság is gyakran kerül az érdeklődés középpontjába, ám egészen más témáknak köszönhetően. Tavaly év elején a Fővárosi Közgyűlés megelégelte, hogy a filozófusnak a Szent István parkban szobra áll, és rövid úton eltávolíttatta Varga Imre munkáját. A műalkotás Lukács közéleti, politikai és katonai szerepvállalásai miatt vált nemkívánatossá.
A filozófus, aki, ahogy Faludy György fogalmazott, az „egyetlen exportcikkünk nyugat felé, a pulykákon kívül”, 1919-ben a Vörös Hadsereg politikai biztosaként több embert főbe lövetett, később a marxista ideológia rendíthetetlen harcosaként szilárdította meg a kommunizmus elméleti alapjait. A hatalom azonban 1949 után már nem nagyon kért belőle, „jobboldali elhajlóként” önkritikára kényszerítették, aminek hatására belső emigrációba vonult. A Nobel-jelölés évében azonban beléphetett az MSZMP-be – vagy visszazárta a párt, ahogy ő maga fogalmazott –, és nem sokkal később műveinek hazai kiadása is elkezdődött. Az irodalmi Nobel-díj azonban elkerülte, bár nem lett volna példátlan, hogy filozófust tüntetnek ki, hiszen korábban Henri Bergson, Bertrand Russel és Jean-Paul Sartre is megkapta az elismerést.
A bizottság azonban a guatemalai Miguel Ángel Asturias javára döntött 1967-ben. Vele és Lukáccsal együtt összesen hetven alkotót jelöltek abban az évben, köztük olyanokat, akik akkor még lemaradtak a díjról, később azonban megkapták, így Samuel Beckettet, Saul Bellow-t, Jaszunari Kavabatát, Pablo Nerudát és Claude Simont is. De a Maigret alkotója, Georges Simenon, illetve A Gyűrűk Ura és A hobbit szerzője, J. R. R. Tolkien is felbukkant a jelöltek között. A populáris műfajok képviselői számára azonban (akkor még) elérhetetlen távolságban volt a Nobel-díj, nem is kerültek fel a bizottság szűkített listáira.
Az utolsó körben az akadémikusok három alkotó közül választhattak, Asturias mellett az angol Graham Greene és az argentin Jorge Luis Borges maradt versenyben. A bizottság elnöke, Anders Osterling Greene mellett kardoskodott, de a többségi akarat győzedelmeskedett, és a guatemalai szerző kapta a díjat. Talán annak is köszönhetően, hogy a szűklátókörűsége miatt sokat bírált bizottság az idő tájt nyitott a kevésbé ismert irodalmak felé. A spanyol nyelvű irodalom egyik, ha nem a legfontosabb alakjaként emlegetett Borges mellőzését pedig – számos jelölése ellenére sosem kapott Nobel-díjat – sokan az író konzervatív politikai nézeteivel magyarázzák, és azzal, hogy nem határolódott el egyértelműen a szélsőjobboldali katonai diktatúráktól. Nem utasította vissza a chilei szocialista kormányt 1973-ban puccsal megdöntő Augusto Pinochet tábornok kitüntetését, és kezdetben szimpatizált az argentin katonai juntával is.
