A Dankó olyan töménységben önti ránk a nótát, ami egy zenetudósnak is elviselhetetlen

Új frekvenciákat kap a Dankó Rádió, így lassan az ország minden zugában fogható.

Aki megfogadja tanácsát, néhány nap Dankó-hallgatás után nagyjából annyi ragad meg a tudatában, hogy ez a pár szál rózsa mondja el tenéked, mi nem hagyjuk, hogy bevándorlóország vegyen körül téged. Az adó ugyanis nem kis részben népies műdalokból és operettslágerekből tákolt hordozórakétaként működik az óránként jelentkező hírblokkokban és a fizetett kormányzati hirdetésekben megfogalmazott Fidesz-propaganda célba juttatására. És igaz ugyan, hogy a fennmaradó időben legalább nem sorosozó riogatások mennek, sőt az esti sávban sugárzott világzenei és népzenei műsorok olykor kimondottan élvezetesek, de ettől még ezek a zuhanyhíradók éppolyan hatásosak tudnak lenni, sőt. Nagy mennyiségben elvégre minden sok lesz az embernek, apránként adagolva viszont beszivároghat a tudatunkba.

Senki ne értse félre: szó sincs arról, hogy annak a rétegnek, amelyiknek ezek a zenék a kedvencei, ne lenne joga akár külön közszolgálati rádióadóhoz. Hiszen a komolyzene szerelmeseinek ott a rendkívül színvonalas Bartók, a közélet iránt érdeklődőké a reggeli műsorsávját leszámítva kimondottan nívós Kossuth, a popzenét kedvelők pedig a Petőfire tekerhetnek semmitmondó slágerekért. Ám ahogy a korábban nagyon igényesen, túlnyomórészt ráadásul magyar dalokkal szórakoztató Petőfi esetében, itt is lehet hiányérzetünk: lehetne ezt jobban, a kultúraterjesztés küldetését szem előtt tartva is. A Dankó egyik vitathatatlanul legerősebb és legnívósabb produkciója a Sebő Ferenc nevével fémjelzett Tudta-e? címen futó mini népzenei blokk. És az adó egyúttal éppen ezekkel a minőségi népzenét apránként adagoló falatkákkal leplezi le önmagát: a Sebő értő felvezetői után felcsendülő legényesek, csárdások, hajnalik és egyebek rádöbbentik a hallgatót arra, hogy ez a „másik” népzene a Dankón szakmányban játszottnál mennyivel értékesebb és izgalmasabb. Kár, hogy az arány – a cikkünk elején említett 80-20 százalék – nem fordítottan, az „autentikus” népzene javára oszlik meg. De mit tegyünk: a Fidesz annak idején plebejus kormányzást ígért, és ha már a legtöbb területen nem sikerült teljesíteniük ez irányú vállalásaikat, legalább a népszórakoztatásban megteszik.