A Dankó olyan töménységben önti ránk a nótát, ami egy zenetudósnak is elviselhetetlen

Új frekvenciákat kap a Dankó Rádió, így lassan az ország minden zugában fogható.

A 93 éves zenetudós, Sárosi Bálint munkásságának nem elhanyagolható részét arra áldozta, hogy bebizonyítsa: a magyar nóta, avagy népies műdal nem holmi alávaló, fitymálandó műfaj, hanem kultúránk nagyon is szerves részét képezi. Akadémiai székfoglalójában Kodályra és Bartókra hivatkozva állítja: két nagy zenekutatónk népzenének tekintett mindent, amit a nép zenélt, illetve hallgatott. „Hogy pontosabban miért kellene a népies dal műfaját és a hozzá szorosan kapcsolódó úgynevezett cigányzenét mindenestül elfelejteni, ezt elfogadhatóan megindokolni senki sem tudja – jelenti ki a népzenetudós. – Kodály szigorúan minősített, de nem volt igazságtalan. A Magyar népzene című tanulmánya elején a népies dal közönségéről megállapítja: »a népkultúrából már kinőtt, de a magas kultúráig még el nem jutott, átmeneti embertípus«. ( ) Nagyon sok ember, közte nagyon sok magyar, sőt művelt ember tartozott és tartozik jelenleg is a kodályi átmeneti embertípushoz. Ha nem is dicsőség, de nem szégyen ezt tudomásul venni.”

A közszolgálati rádió nem is szégyellte egyáltalán: 2012. december 22-én elindította a Dankó Pista cigány zeneszerzőről elnevezett rádiót, ezt a – mint az MTVA vezérigazgatója a múlt év végén rendezett ötéves születésnapi ünnepségen elmondott köszöntésében fogalmazott – „tipikus hungaricumot”, amely 80 százalékban magyar és cigány nótát, 20 százalékban pedig operettet és népzenét sugároz. Az új csatorna beváltotta a hozzá fűzött reményeket: ma félmillió honfitársunk tölti úgy napjait, hogy ezt az adót hallgatja, és a Dankó mostanában kap hét új frekvenciát, így nemsokára az ország legeldugottabb szegletében is fogható lesz.

Meghallgattuk, mit fogyaszt ilyen lelkesülten ez a kodályi értelemben vett „átmeneti embertípus”. Meghallgattuk, hogy önöknek ne kelljen. A Dankó ugyanis nem csapja be a hallgatót: olyan koncentrátumban önti ránk a magyar nótát, ami talán magának Sárosi Bálintnak is elviselhetetlen lenne.

A Dankó egyébként igazából teljesen hagyományos zenei adó. Van reggeli műsora – címe: Jó reggelt kívánok! –, délelőtti, délutáni és esti műsorsávja állandó műsorokkal és műsorvezetőkkel (néhány cím a kínálatból: Túl az Óperencián, Húzd csak, prímás, Jó ebédhez szól a nóta, Kettőtől ötig – kívánságműsor, Az a szép). A hangvételt egyértelműen a vélt – és feltételezhetően nagyon is valós – célcsoport igényeihez szabják. A reggeli sáv hallgatóságát megkímélik például a kereskedelmi rádiók kötelező kellékének tekintett röhörészős-viccelődős beszélgetőműsoroktól, a prózában elmondott információk a lényegre szorítkoznak. Megtudjuk, mennyiért árusítanak bizonyos gyümölcs- és zöldségfajtákat a nagybani piacon, értesülünk a közlekedéssel és az időjárással kapcsolatos fontos tudnivalókról, rendszeresen ajánlják a Duna Televízió aznap esti műsorait, de egyébként 6 és 9 óra között is jobbára zene szól. A bút feledtető (vagy épp sírva vigadó) szórakoztatásra, a mindent eluraló könnyedségre való törekvés érhető tetten a szlogeneket ismétlő munkatársak beszédmódjában is. Ha létezik kereskedelmi rádiós hanghordozás, akkor van Dankó rádiós is: utóbbi mindig lelkesült, csuhajjás, amely hangon még a rendre elismételt „jó reggelt kívánok!” is elemelkedik a hétköznapitól, és a maga tömörségében forgatagos-árvalányhajas falusi mulatságot idéz. Ugyanebben a tónusban halljuk napjában több tucatszor a „csendül a nóta, száll a muzsika” jelmondatot is, sőt még Verebes István színművészre is ragad valami a dankós dinamikából, amikor ekképpen ajánlja az adást: „A Dankó Rádió életérzés. Hallgasson rám: ha jól akarja érezni magát, hallgassa a Dankó Rádiót!”

Aki megfogadja tanácsát, néhány nap Dankó-hallgatás után nagyjából annyi ragad meg a tudatában, hogy ez a pár szál rózsa mondja el tenéked, mi nem hagyjuk, hogy bevándorlóország vegyen körül téged. Az adó ugyanis nem kis részben népies műdalokból és operettslágerekből tákolt hordozórakétaként működik az óránként jelentkező hírblokkokban és a fizetett kormányzati hirdetésekben megfogalmazott Fidesz-propaganda célba juttatására. És igaz ugyan, hogy a fennmaradó időben legalább nem sorosozó riogatások mennek, sőt az esti sávban sugárzott világzenei és népzenei műsorok olykor kimondottan élvezetesek, de ettől még ezek a zuhanyhíradók éppolyan hatásosak tudnak lenni, sőt. Nagy mennyiségben elvégre minden sok lesz az embernek, apránként adagolva viszont beszivároghat a tudatunkba.

Senki ne értse félre: szó sincs arról, hogy annak a rétegnek, amelyiknek ezek a zenék a kedvencei, ne lenne joga akár külön közszolgálati rádióadóhoz. Hiszen a komolyzene szerelmeseinek ott a rendkívül színvonalas Bartók, a közélet iránt érdeklődőké a reggeli műsorsávját leszámítva kimondottan nívós Kossuth, a popzenét kedvelők pedig a Petőfire tekerhetnek semmitmondó slágerekért. Ám ahogy a korábban nagyon igényesen, túlnyomórészt ráadásul magyar dalokkal szórakoztató Petőfi esetében, itt is lehet hiányérzetünk: lehetne ezt jobban, a kultúraterjesztés küldetését szem előtt tartva is. A Dankó egyik vitathatatlanul legerősebb és legnívósabb produkciója a Sebő Ferenc nevével fémjelzett Tudta-e? címen futó mini népzenei blokk. És az adó egyúttal éppen ezekkel a minőségi népzenét apránként adagoló falatkákkal leplezi le önmagát: a Sebő értő felvezetői után felcsendülő legényesek, csárdások, hajnalik és egyebek rádöbbentik a hallgatót arra, hogy ez a „másik” népzene a Dankón szakmányban játszottnál mennyivel értékesebb és izgalmasabb. Kár, hogy az arány – a cikkünk elején említett 80-20 százalék – nem fordítottan, az „autentikus” népzene javára oszlik meg. De mit tegyünk: a Fidesz annak idején plebejus kormányzást ígért, és ha már a legtöbb területen nem sikerült teljesíteniük ez irányú vállalásaikat, legalább a népszórakoztatásban megteszik.