„Téged is majd összeszidlak a nagy modernségedért. Tegnap mondtam Szentösön Kosztának, hogy megváltoztál. Elhűlt az öreg, és sajnálta, aszonta: né engedjelek.” Endre Béla atyai barátjaként az 1920-as évek közepén már így dorgálta játékosan Barcsayt, akinek a nevéhez köthető Vásárhely és az azt környező tanyavilág életének újfajta ábrázolása, amely egyedisége mellett tudomást vett az akkori kortárs képzőművészeti irányzatokról is. A tárlatlátogatónak persze az örömtől áll el a lélegzete, és hálás Frank Frigyes vagy Somos Miklós alkotásai láttán. Őket aztán olyan mesterek követték itt, mint Kohán György, Kurucz D. István, Németh József, Tóth Menyhért, Szalay Ferenc, Fejér Csaba, Csikós András vagy Kovács Péter – az ő festészetük is közhelyektől mentes, épp ezért egy-egy képük igazán szíven tudja ütni az embert.
Vásárhely láthatóan inkább az ábrázoló, figurális festészet mellett tette le voksát. Az 1954-ben alapított Vásárhelyi őszi tárlat egyik kezdeményezője, Galyasi Miklós költő, művészettörténész legalábbis úgy fogalmazta meg a vásárhelyiek hitvallását: „Az absztrakció fogalmát sosem tévesztik össze az úgynevezett absztrakt művészettel. Sem a látványt a mondanivalóval.” Az 1990-es évek közepén aztán akadt olyan, az őszi tárlatokat nem ismerő alkotó, aki e nemzeti szalon jellegű kiállításokat úgy szólta le: „A lóseggfestőknek pedig ott van Hódmezővásárhely”. Megjegyzése nagy visszhangot váltott ki. Az alföldi táj, a paraszti élet nosztalgikus ábrázolásának nyomát, hamis realizmust a Várkert Bazár kiállításán mindenesetre nem találtunk − az elmúlt esztendők Tornyai-plakettel díjazott alkotásait ismerve pedig erre valószínűleg Vásárhelyen sem volna esély.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!