Boldog Erzsébet címerben őrzött emlékezete

A királylány, aki a származásához méltó világi élet helyett Isten szolgálatát választotta a tössi kolostorban.

Töss évszázadokon keresztül önálló település volt Svájcban, Zürich és a Bodeni-tó között, 1922 óta azonban a tízezer, többségében német anyanyelvű lakójával egyetemben Winterthurhoz tartozik. A városrésznek saját címere van, olyan, amely magyar szemnek egyszerre meglepő és ismerős, hiszen a címerpajzs alsó része piros, és a zöld hármas halomból egy fehér színű kettős kereszt emelkedik ki. Töss ily módon őrzi mindmáig legnevesebb lakójának, Erzsébet magyar királylánynak, az Árpád-ház utolsó tagjának emlékét.

A legendás és egyetlen tősgyökeres magyar uralkodói dinasztia, az Árpádok története III. András 1301-ben bekövetkezett halálával ért véget. „Letört az utolsó aranyágacska” – írta akkor Ákos nembeli István nádor, hiszen a király fiúörökös nélkül hunyt el. És bár azóta újra meg újra fölmerül, hogy az oldalágak révén a család nem is halt ki – a be- és kiházasodások nyomán biztosra is vehetjük, hogy Európa-szerte mindmáig élnek az Árpádok leszármazottjai –, az öröklési rendnek megfelelően a magyar trón üresnek nyilváníttatott, és megindult érte az a majdnem évtizedes harc, amely végül Károly Róbert és egy új dinasztia, az Anjouk trónra lépésével ért véget.

III. András származása körül mindmáig vannak kételyek, hiszen apja, Utószülött István már a nagyapa, II. András halála után született, és a kortársak közül sokan, így IV. Béla is meg volt győződve arról, hogy a férjénél jóval fiatalabb Beatrix királyné vélt szeretője, a nádor gyermekét hordozza a szíve alatt. Az igazság feltehetőleg soha nem fog kiderülni. Mindenesetre noha IV. László 1290-es halálakor már sokan úgy gondolták, az Árpád-ház kihalt, Utószülött István fiát végül mégis elismerték vér szerinti leszármazottnak – ez azonban már csak az utolsó felvonás volt a családnak a magyar történelmet négy évszázadon keresztül meghatározó történetében.

Az epilógus pedig III. András egyetlen élve maradt gyermekéről, Erzsébetről szól, aki Budán, apja fényes udvarában látta meg a napvilágot valamikor a XIII. század utolsó évtizedének első éveiben, és élete további pompával és földi örömökkel kecsegtetett, amennyiben a többi Árpád-házi királylányhoz hasonlóan őt is férjhez adják egy európai uralkodóházba. Ez azonban a különben tehetséges uralkodónak mondható III. András feltehetőleg mérgezéstől bekövetkezett korai halála miatt nem történt meg, és Erzsébet – bár szóba került, hogy az egyik trónkövetelő, a cseh Vencel feleségül veszi – mostohaanyjával, Habsburg Ágnessel együtt menekülni kényszerült. Az özvegy királyné előbb Bécsbe, majd a Habsburgok szülőföldjére, Svájcba ment, ahol beköltözött a klarisszák zárdájába, mostohalányát pedig egy közeli domonkos kolostorban helyezte el.

Így került Erzsébet Tössbe, ahol a feljegyzések szerint huszonnyolc évig, 1338 (vagy talán 1336) májusában bekövetkezett haláláig élt. Eleinte még számontartották a kolostor falain kívül is, amit jelez, hogy egyszer egy herceg a Habsburgok közül – akinek pontos kilétéről bizonytalanok a források – feleségül kérte, és a róla szóló legenda szerint Erzsébetnek meg is fordult a fejében, hogy amennyiben igent mond, származásához méltó világi életet élhet. Ehelyett azonban Isten szolgálatát választotta, és maradt a tössi kolostorban, amely egyébként az apácák mindennapos ténykedésén túl jelentős szellemi életnek is otthont adott, köszönhetően annak, hogy a zárdafőnök asszony, Elsbeth Stagel élénk levelezéses kapcsolatban állt a korabeli keresztény misztika egyik meghatározó alakjával, Suso Henrikkel. Stagel feljegyzéseket is készített a kolostor mindennapjairól, amelyben 39 nővérről emlékezett meg, köztük a magyar királylányról, akinek sorsáról mindmáig ez az első számú forrásunk. Ebből tudjuk például, hogy Erzsébet hitben, áldozatosságban és szorgalomban egyaránt példát mutatott nővéreinek, és alakját már életében csodás jelenségek övezték, amelyek a sírja körül is folytatódtak. A csodák nyomán Erzsébetet boldogként tisztelik, bekerült családjának többi szentje közé.

Gyökereit soha nem felejtette el. Erről persze a mostohaanyja is gondoskodott, aki egyik látogatása alkalmával jól leszidta, mondván, a magyar király leánya nem járhat rongyokban. Erzsébet emlékeiben mindazonáltal elevenen élhetett a királyi udvar, ahol felnőtt, hiszen amikor a kolostorba új gyóntató érkezett, úgy mutatkozott be neki, hogy „Erzsébet, Budáról”. Amire amaz fejcsóválva megjegyezte, hogy „nyomorult, szegény teremtés lehetsz, hogy olyan messziről keveredtél ide”. Később persze a többi nővér elárulta a gyóntatónak Erzsébet származását, amelyet a kolostorban számontartottak, hiszen Stagel listáján is „Erzsébet, magyarországi királylány”-ként szerepel. A leírások szerint erőteljes testalkatú volt – talán ekképpen ütöttek vissza benne az ugyancsak markáns testméretekkel megáldott Árpádok génjei –, ennek ellenére betegen, szenvedések közepette töltötte utolsó éveit. A kolostorban temették el, sírját a reformáció idején feldúlták, később csak a fedőlapja került elő.